Summa summárum

Ez az utolsó bejegyzés amit ide szánok. Ha kicsit kusza, ne haragudjatok meg érte, nem egyszerre írtam ugyanis, hanem kb. egy hónap alatt.

Hogy miben változtam az elmúlt 8 hónap alatt?

Amikor kijöttem Genovába egy riadt kislány voltam.  Féltem, nagyon féltem attól, hogy milyen lesz egy olyan helyen élni, ahol nem beszélem a nyelvet, ahol nem értik, amit mondok. 8 hónappal ezelőtt úgy jöttem el otthonról, hogy otthon hagytam a családomat, a pasimat, a lakásomat, mindenemet. Úgy jöttem el, hogy nyaralni jövök, tanulni, fejlődni, és ha hazamegyek ott folytatom majd, ahol abbahagytam.
De aztán megváltoztak a dolgok. Én kezdtem el változni. Először  is, sokkal nyitottabb lettem a világra, az emberekre, a nyelvre. Elkezdtem érteni amiről körülöttem beszélnek, elkezdtem meghallani a dolgokat, és rálátni az eddigi életemre. Nagyon sok időm volt gondolkodni magamról, és arról, amit eddig elértem. Arról, ami otthon vár, hogy akarom-e én ezt így tovább, és rájöttem, hogy nem akarom. Sok tényező kellett hozzá, hogy ezt a döntést meghozzam, és fájdalmas volt.
Aztán hazamentem egy kicsit és azt láttam, hogy az MTT, amit én biztosan hittem olyan irányba indult el, ami nem biztos, hogy tetszik. Nem éreztem odavalónak magam, viszont rengeteg képmutatást és felszínességet láttam.  S fájt. Fájt elköszönni az addigi életemtől, a lakásomtól, és lemondani sok minden másról is. Kidobni mindent, ami eltört, elromlott. Úgy jöttem vissza, hogy nem vár otthon semmi és senki. Rettentően magányos voltam, annyira, amennyire még azt hiszem az életemben soha. A január-február azzal telt, hogy ezzel a magánnyal küzdöttem és közben erősödtem is. Aztán egy délután, mentem lefele a főtérre, és közben zenét hallgattam és ahogy szaladtam lefele rájöttem, hogy miért kell rendbe jönnöm. Azokért, akik otthon vannak és várnak rám. Nem mehettem haza összetörve, egynek és egésznek kellett lennem, ahhoz, hogy megvívjam a harcokat, amik otthon várnak, és segíthessek azoknak, akiknek szüksége van rám (rettentő önző okból, szeretem, ha akik nekem fontosak, őszintén tudnak mosolyogni).  Nem hittem el másoknak, hogy a honvágy ennyire fájdalmas lehet. Tényleg olyan, mint egy szakítás. Nekem ehhez hozzájött még a kilátástalanság is. Hogy nem tudtam mi lesz ha hazamegyek, hogy mihez kezdek majd. Aztán persze erre is lettek ötletek, szépen lassan. Ha nem találok állást, vagy nem lesz, aki szeressen otthon, akkor visszajövök az országba, de akkor célirányosan Rómába megyek.  Ehhez lesz szükségem a sikeres próbatételre. Mert otthon most próbatételek sora vár. Vissza kell illeszkednem egy olyan helyre, ahova néha úgy (most) érzem, soha nem is tartoztam igazán. Furcsa lesz és nehéz. De pont ezért kell úgy hazamennem, ahogy tervezem és azt hiszem jó úton haladok. De persze ez majd kiderül.
Erősebb lettem, nőtt az önbizalmam, meg merek szólalni idegen nyelven, oda merek menni az emberekhez segítségért, MEREK KÉRNI segítséget, és elismerem ha szükségem van rá.
Ebben a 8 hónapban derült ki számomra, ki vagyok én, mit akarok az élettől, kik az igazi barátaim, kik azok, akikre tényleg bármikor számíthatok, akik akkor is mellettem állnak, ha rosszat teszek és akkor is ha nagyon magam alatt vagyok, akiknek sírhatok, akik várnak haza. Tényleg várnak. Nem tudom hogyan fogom nekik meghálálni, vagy meg lehet-e egyáltalán valahogy hálálni azt, hogy segítettek túlélni, amikor azt hittem, haza fogok menni, ha nem változik semmi.
S persze a családom. Nagyon sokat köszönhetek nekik is, főleg a húgomnak.
Életem legjobb döntése volt kijönni, mert most már tudom ki vagyok, tudom mit akarok az élettől, tudom, hogy merre tartok, nem állok egy helyben, mint tavaly ilyenkor, nem érzem, hogy öreg lennék, mint tavaly ilyenkor és azt gondolom, hogy nincsen lehetetlen. Keményebb, szókimondóbb, őszintébb lettem, mint valaha, pedig mindig is őszintének tartottam magamat. Kevésbé érzem magam manipulálhatónak, legalábbis nagyon igyekszem rá figyelni. Érdekes módon a bizalmam is kevesebb lett az emberek felé, most már sokkal hosszabb időre van szükségem, hogy valakiben meg tudjak bízni, nem úgy, mint régen, amikor boldog-boldogtalant beengedtem a kastély udvarába. Megtanultam hallgatni, és meghallgatni másokat, és két botlás után megőrizni a titkokat is. Most már biztos vagyok benne, hogy tanítani szeretnék, ha nem is iskolában, de tanítani. Megbecsülök minden apróságot, amit az élet ad (eddig is így tettem) és fontosabb lett számomra a természet, mint a város. Erre a Torinói hétvége után jöttem rá.  Megtanultam újra mosolyogni és nevetni, kimondani, amit érzek és kérdezni, akkor is ha félek a választól. Elfogadni a nemleges választ, a visszautasítást. Azt hiszem itt nőttem fel igazán, mert persze, eddig is felnőttként éltem, de a lelkem most nőtt fel a koromhoz. Mégsem érzem magam öregnek. A helyemre kerültem magammal kapcsolatban. Megtanultam kihúzni magam, és a nőt látni, nem a lány, a kislányt, aki eddig voltam. Megtanultam, hogy a titkok néha hasznosak, néha borzasztó nagy terhek, hogy nem kell mindig mindenben részt vennem, ott lennem, de ha valamit elkezdek, azt rendesen, becsülettel csináljam végig. Még tanulom magam eladni, hogy legyen állásom, és újra kell tanulnom az otthoni dolgokat is.
Megpróbálok hazavinni, és megőrizni valamit abból, amit itt tapasztaltam, a jóból, mert a végére azért elromlottak a dolgok egy kicsit. (Például ezt most wordben írom, mert lejárt a netem…)
Sokkal tudatosabban fogok élni ezután, de kicsit kevésbé aggódósan, szigorúan.
Ha hazamegyek szeretném megmutatni, megtanítani azt az erőt, amit itt szereztem másoknak. Tudom, hogy van, akinek szüksége van rá.
Rettentően remélem, hogy nem kell visszajönnöm az országba, csak nyaralni. Sokat tanultam az olaszokról, és arról, hogy mennyire nehéz elfogadni ha egy embercsoport máshogy él, mások a szokásai. Nekik meg én vagyok rettentő furcsa, tudom.

Jó volt a 8 hónap, szinte egy tanév, jó volt, szerettem, és nem bántam meg semmit, hacsak az elmulasztott játékokat nem Ninoval, meg azt, hogy nem kerültem közelebb a családhoz, de erről már írtam, miért nem.

Továbbra is azt mondom, ha valaki nyelvet akar tanulni, és nem kap Erasmus ösztöndíjat a vágyott országba, kijön a gyerekekkel, és nyitott a világra, akkor az au-pair meló egy nagyon jó lehetőség erre.

Rájöttem, hogy még nem állok készen a családalapításra sem, mert előtte még világot kell látnom. Még mindig szeretném a 100 literes hátival a hátamon bejárni azokat a városokat, ahol még nem voltam, s ha lesz hozzá útitársam meg is teszem.


S, most lenne egy kérésem hozzátok. Ti, akik olvastatok, kommenteljetek már légyszi alulra valamit, hogy tudjam, hányan voltatok és kicsodák.:) És köszönöm nektek is, az ismeretleneknek is és a barátoknak is, hogy végig velem voltatok.

Pusszantás, innen a jó öreg Magyarországról!:)

Hazaút

Utolsó nap is elég sokáig egyedül voltam, aztán hazaért a család, és jött Tatiana is az orosz nő. Giorgo haláli volt, kérdezte, hogy nem volt-e kényelmetlen a matracom. Mondom hát most nem mindegy?:D Hát de mért nem szóltam. Ja.. Hát igazából elment.
Én ugye a nagyszobában aludtam, Nino közölte, hogy ma éjjel vele alszom. Mondtam, hogy persze. De mármint egy ágyban. Ja. Hát jó, felőlem gyere. És képzeljétek tényleg velem aludt. Előtte még mondta, hogy holnap ő is jön velem Magyarországra, és játszik a magyar gyerekekkel. Ezt persze elújságolta az összes, még ébren lévő családtagnak is. Mondtam neki, hogy te és anya? Hát anya is jön, meg apa is meg a lányok is. Ja mondom meg a nagyszülők, meg a kisautók meg teddy. Hihetetlen aranyos volt, ahogy ott szuszogott mellettem. Azért hajnali kettő körül átraktam a saját ágyába, mert nekem már alig volt hely, ahogy ő ott mocorgott. Aztán felébredt, mert szomjas volt, s amikor adtam neki inni, rám néz: Amúgy te ki vagy?:D (töksötét volt). De aludt tovább.
Reggel még aludtak a gyerekek, amikor eljöttem, úgyhogy csak a homlokukra kaptak puszit.
Írtam a család emlékkönyvébe is,szóval végül is pozitív kicsengése lett a dolognak.
A vonatút megint nagyon érdekesre sikerült, megint nem volt az a vagon, ami az enyém lett volna, így random helyre ültem le. Egy hapsi segített a cuccaimmal (összesen 37 kg volt a háti meg a bőrönd és a kisháti 7,5), úgyhogy én közöltem, hogy biztosss sehova innen.
A vonatról leszállva találkoztam Szandival, elvittük a csomagomat a csomagmegőrzőbe, utána sikeresen megtaláltuk Ildit is. Elindultunk a szakadó esőben a városba, mert hát nem mehet el az ember úgy Milánóból, hogy kicsit ne lássa. Ildi közben folyamatosan magyarázott a városról, amiről eszembe jutott életem egyik első olasz leckéje, ahol az olasz család fia (Giuseppe) felcsap cicaccricének (önkéntes idegenvezető) és állandóan Rómáról zagyvál valamit. Rettentő jó volt hallgatni, hogy mi mindent lehet tudni a városról, a Dómról a Scalaról (Mírrand ezúton is bocsi, én is csak levegőt tudtam onnan hozni neked). Aztán beültünk kávézni a nemtomhova (nem jegyeztem meg a nevét) ahol ittam fagyis kávét, ami naggyon finom volt és közben beszélgettünk, ami meg nagyon jó. Nézelődtünk, járkáltunk utána, elmentünk az erődhöz, ahol szökőkút van és bedobtam az összes 1-2 eurocentesemet, mert azokat beváltani sem lehet, aztán én metróval a centraleba, Ildi meg haza.
A centraleban keringtem egy ideig, mert nem találtam meg a csomagmegőrzőt, (béna vagyok, csak háromszor mentem el mellette), de aztán végól meglett. Megkaptam a cuccom, felszálltam egy buszra, ami Malpensába vitt, ahol is, zseniálisan ügyesen sikerült a rossz terminálnál leszállni, úgyhogy kérdezgetni kezdtem az embereket, hogy amúgy hogy lehet eljutni a wizzair pultig? Ja másik terminál. Aha és oda? Jaa busszal. Jó de melyikkel? Hát majd jön egy... Édes... közben majd megszakadtam a hátimtól meg a bőröndtől és csak arra vágytam, hogy leadhassam őket. Meg ahogy azt Pannika elképzeli... Kb.5-re értem a megfelelő helyre, és 8 körül nyílt meg a pult. Hogy én addig mitössze szenvedtem... Halál unalmas volt, annyira unalmas volt, hogy nagyon. Viszont, mivel fáradt voltam, nem volt energiám olvasni se, így csak énekelgettem ott magamban. Aztán rájöttem, hogy basszus le kéne mérni a táskákat, mert mi van, ha több, mint összesen 32 kg. És igen.. több volt. Először megettem mindent amit meg akartam (fél kg. banán), aztán kiszedtem a bőröndből a könyveket, át a kishátiba, így már "csak" 14 kg volt. Ó hurrá, még 5 kg-t kell valahogy eltüntetni. Úgyhogy elkezdtem öltözni. Szerintem a fél reptér azon szórakozott, ahogy a második pólót vettem magamra, a második pulcsit tekertem a derekam köré, de előtte még felvettem a második farmeromat is. Egyébként rettentő jó hangulat volt a reptéren, beszélgettem néhány emberrel, egy afrikai faszi nem akarta elhinni, hogy nem vagyok olasz... Mondtam neki, hogy hát pedig de... Aztán beültem a cuccaimmal a check pult elé, és rohadtul féltem, hogy mi van ha baj van a jegyemmel, mi van ha fizetnem kell. Közben láttam, ahogy más emberek is öltözködnek, meg pakolnak, próbálják megoldani a megodhatatlant, és nagyon röhögtem néha. Egy olasz fickó el is kezdte nekem mondani, hogy nem fogom tudni felvinni a hátimat, mondtam, hogy nincs az az isten! Persze nem volt semmi baj, közben az igen vidám társaság bohóckodott egy sort, hogy mi van már, mikor indulunk. Az ellenőrző kapunál, nagyon jót szórakoztak a biztonságiak, miután áthaladtam, közölték, hogy na most már levetkőzhetek.:D
Mindig találtam valakit, akivel beszélhettem egy kicsit, a gépen hazafele egy nyugdíjat német tanárral meg egy genovai technikussal ültem, előttünk meg egy pár hónapos babuci, aki a fel-és le szállásnál sírdogált.

Aztán anyu, Dodie, az öcsém és a Viktor nyakába ugrottam, hazaérve pedig a Szederébe..:)

Hát hazaértem.

Venerdi

A mai nap a nagy semmittevésről szólt. De tényleg SEMMIT nem csináltam. Eredetileg le akartam menni a kikötőbe, de esett az eső.Mondjuk ettől még holnap le fogok menni, a kerten keresztül. Azt hiszem.
Tegnap este nagyon furcsa volt egyedül lenni, konkrétan féltem a lakásban, így le se kapcsoltam a villanyt az előszobában. Sokszor felébredtem éjjel és baromságokat álmodtam.

Most már szinte folyamatosan az pörög a fejemben, hogy mit fogok csinálni hétfőtől.
Hétfőn reggel 8:30 után valamivel elindulok a pályaudvarra, felszállok a vonatra, elmegyek Milánóba. Ott elvileg találkozom emberekkel, meg lerakom a csomagomat a megőrzőben, és elmegyünk megnézni a Dómot meg a Scalat. Legalább ezt a kettőt lássam. Utána visszamegyek a csomagjaimért, felszállok egy malpensába vívő buszra, és kimegyek a reptérre. Amint lehet leadom a csomagjaimat és becsekkolok. Végül is tök mindegy hol várom a repcsit, a reptéren belül, vagy kívül. Este tízkor felszáll velem a gép, és éjfélre már remélem megölelgetettem anyukámat, meg azokat, akik kijönnek elém.

Hazaérünk, eszem valamit, alszom. Másnap felkelek, elmegyek pénzt váltani, befizetem a tábort, megveszem a sisakot, meg némi kaját az estére, aztán hazamegyünk anyuval, pancsolok egyet, és elindulok Thereonhoz, aztán bevárjuk Tündééket és felmegyünk tábortüzezni. Másnap jövök csak haza, gondolom hajnalban, utána elmegyek az albérlőkhöz, megbeszélem a megbeszélnivalókat, elhozom a bringám, találkozom a többiekkel. Másodikán találkozom még barátokkal, harmadikán szerepjáték, negyedikén kirándulás és leánybúcsú, ötödikén anyák napja, hatodikán orvos, kilencedikén elvileg filmnézés, de ez még nagyon talános, tizedikén találkozó barátokkal, tizenegyedikén nyelvvizsga, aztán esküvő, tizenkettedikén kirándulás, utána legközelebb 21-én van fix. progim a nyelvvizsga, és 26-án progi mogyival.

Közben állást is keresek, mint egy agyalágyult, és remélem május végére lesz is valami.:)

Szőke herceg, Krumplicska, Lucifer, Békapofa

Nem, nem az utolsó bejegyzés fog Ninoról szólni hanem ez. Az utolsó bejegyzés egészen másról fog majd szólni. Ha végig követtétek a blogomat, sok új dolgot nem fogok most leírni számotokra.

Mielőtt kijöttem, megmutatta nekem Ninot az anyukája skypeon. Rettentő aranyos kis kölyöknek találtam, és baromira féltem tőle, hogy mihez kezdek majd vele, hiszen alig beszélem a nyelvét. Amikor megérkeztem aludt. Az első közös sétánkon nem fogta meg a kezemet, sőt, elhúzódott tőlem. Reggelente, ha meglátott üvöltött, mint akit ölni visznek, azt hittem soha nem fog elfogadni.
Aztán egy este, amikor a karmelitáknál voltunk, hazafele elaludt a karomban. Na ekkor tudtam, hogy nyert ügyem van. Innentől a gyerek megbízik bennem.
Az első négy hónapban sokat foglalkoztunk egymással, játszottunk, beszélgettünk, énekelgettünk, tényleg sokat voltam vele.
Már nem sikított ha meglátott, hozzám bújt, bejött a szobámba, szívesen jött el velem bárhova. Örült, amikor hazaértem, és örült, amikor ő jött haza valahonnan.
Közben szobatiszta lett, sokkal szebben kezdett beszélni, átköltözött a nagyszobába aludni (korábban ugye a szüleivel aludt), jobban kinyílt neki a világ, és beköszöntött a hisztis dackorszak is.

Miután visszajöttem, újra meg kellett szoknunk egymást. Ezt nehezítette, hogy én nem voltam igazán jó passzban (végül is csak az egész eddigi életemet adtam fel, ameddig otthon voltam, és úgy jöttem vissza, hogy semmim sincsen abból, amiért addig dolgoztam), sokszor voltam vele türelmetlen, sokszor éreztem azt, hogy a terhemre van, közben beteg is lettem, tél is volt, ő is utálta, hogy folyton bent vagyunk a lakásban és én is. Valahogy nem volt jó. Persze valahol megtaláltuk a közös hangot újra, hiszen megint játszottunk, énekeltünk, hozzám jött be reggel, hogy csináljak neki tejecskét (vasárnap), és amikor bántották akkor is hozzám bújt oda. De valahogy érezhette, hogy nincsenek rendben a dolgok, mert távolságtartóbb volt ő is, én is. Meg is mondta nekem, a maga három éves gyerek nyelvén ezeket, és tudom, hogy igaza van. Amilyen jól indult az első négy hónap vele, annyira elromlott a végére. Mert most megint sikít, sőt már megpróbált ütni is (megint, pedig erről egyszer már leszokott!), és nem szeret velem jönni. Mondjuk ez csak az utóbbi 1-2 hétre igaz, gondolom tudja, hogy el fogok menni, én legalábbis már mondtam neki, szerintem a szülei is adagolják, már amennyire egy három évessel meg lehet értetni, hogy az a lány, aki 8 hónapig az élete része volt, mostantól nem lesz.

Nagyon sok szép pillanatot köszönhetek a kisfickónak, sok mindenre tanított meg, és sok mindent tanultam tőle, remélem ő is tanult valamit tőlem. Nem tudom mit, hiszen célirányosan nem tanítottam soha semmire. Ő döbbentett rá arra, hogy én még nem állnék készen a gyereknevelésre, nem volnék még képes 24/24-ben feladni magamat valaki másért. Még nem.

Helyes kis kölyök és remélem, hogy a következő aupair jobban bánik majd vele, mint én, vagy legalább ilyen jól. Tudom, hogy minden tőlem telhetőt megtettem érte, amit ebben a helyzetben meg lehetett tenni, tudom, hogy nagyon fog hiányozni a mosolya, a visítása, a "latte caldo" reggelente, a pici vékony hangján, az ígéret, hogy de lassan megy a motorral (a motorral, amit utálok és sose visszük magunkkal, amióta akkorát esett vele, mint az ólajtó), amikor énekel, s amikor hozzám bújik vigaszért. Még a hisztije is hiányozni fog, amikor földhözvágja magát (ez a legújabb), és üvölt.

Szombatig egyedül...

Reggel mondta Isabelle, hogy lelépnek, szombaton jönnek. Oh jeah... A gond csak az, hogy igen csekély mennyiségű élelmiszert hagytak a lakásban, de szerencsére én tudok főzni, úgyhogy nem lesz gond belőle.:D
De azért nem örülök. Ezt tényleg tudhatták már előre, mért nem szóltak? Én mindig szóltam minden programomról jó előre:( Beírhatták volna a naptárba, ami a falon lóg,mint Elisa táborát, vagy mint én azt, hogy mikor megyek haza és mikor jön a családom.

Holnap elmászom a tengerpartra, így utoljára. Ma pihi volt, semmit se csináltam.

L'ultimo giornata (utolsó munkanap)

Reggel sikerült időben kikászálódnom az ágyból, zuhanyozni, és még pihizni, ameddig Nino visítva-üvöltve fel nem ébredt. Iszonyat szar érzés volt, hogy visít, ahogy meglát. Miután pisilt (oltári hiszti közepette), ivott, felöltözött (közben rajzfilmet néztünk) és játszottunk, elkezdett nyígni a testvérei után. Mondtam, hogy cica iskolában vannak, majd jönnek. De neki most kell. Akkor menjünk a nagyiékhoz apa kocsijával. Nem tudunk kicsim. Mindezeket persze sírva közölte ám. Egy élmény volt. Utána beálltunk az ablakba nézni az autókat, amikor is közölte, hogy Valentina, Elisa szép, Anya is szép. Mondom neki, hogy és én? Azt mondja erre: te nem vagy szép, mert kiabáltál velem. Oh tényleg. De már bocsánatot kértem (azért kiabáltam mert baromi éhes voltam és az istennek se akarta megérteni, hogy csak a bögrémért megyek ki, nem is kiabálás volt, inkább felemeltem a hangomat). Tényleg. Ha játszol velem szép leszel. Oh ezen ne múljon... Úgyhogy játszottunk, néztünk együtt mesét, aztán takarítottam kicsinykét, őfelsége meg segített. De azért elég hisztis délelőtt volt és nagyon fáradtnak és álmosnak éreztem magam utána. Annyira, hogy amint megjött Isabelle én elmentem aludni és két órát aludtam.
Rossz kedvűen keltem. Nem is igazán volt kedvem semmihez, aztán elindultunk Ninoval foccacciát venni, és gondoltam, akkor már megveszem magamnak a joghurtokat, mégis csak olcsóbb, mint a kenyér. így történt, hogy a boltba is bementünk és megvettem mindent, ami kell (legközelebb már csak Milánóban költök pénzt). Aztán még fagyiztunk is egy nagyot, pontosabban én fagyiztam, mert ő csak a fele fagyiját ette meg, így én kb.4 gombócnyi fagyit ehettem. Sétálgattunk, és hazafele mondtam Nino, hogy a hátizsákom akar lenni. Mivel nem tudtam pontosan, hogy mondják itt, hogy felveszlek a hátamra, ezért korábban mindig azt mondtam, hogy leszel-e a hátizsákom? S akkor felvettem a hátamra. Most az volt a bökkenő, hogy már volt a hátamon egy hátizsák, de kiitérdekel. Leültünk egy padnál, ő felmászott, és elindultunk. Elkezdtem dalolászni, mire mondta, hogy nem, most ő.. Aztán 5 perccel később aludt. Most is alszik.

S most leírom, amire két napja céloztam, hogy miért nem engedtem őket közelebb magamhoz.

Ha valaki látta a Mary Poppinst, a végén hangzik el egy párbeszéd, Poppins és a papagáj között, amiben Poppins elmondja, hogy már nincsen szüksége rá, elmegy, és hogy egy nevelőnőnek sosem szabad megszeretnie a gyerekeket, akikkel dolgozik.

Aki dolgozott már valaha hosszabb ideig gyerekekkel, az tudja, hogy ez baromi nehéz. Nem lehet  őket nem megszeretni, főleg, amikor még kicsikék, de valahol törekedni kell rá. Hiszen nem a mi gyerekeink, van nekik anyukájuk, apukájuk, mi csak átmenetiek vagyunk az életükben, akit jó esetben elfelejtenek egy év múlva. Biztos vagyok benne, hogy az óvalkos gyerekek (oké nekik nem voltak szüleik, ha jól tudom végül mind állami gondozásba került) közül egy sem emlékszik ránk, pedig nagyon szerettük őket. Igaz, nekik nem volt más.
De az au-pair munkánál a gyerekeknek sem jó, ha nagyon kötődni kezdenek hozzánk, hiszen mi elmegyünk, és ez fájdalom mind a két félnek. Ha még emlékeztek, amikor megjöttem, Nino nem fogadott el, és nagyon sokat sírt az előző au-pair miatt. Biztosan utánam is fog egy ideig, de remélem nem hagyok benne túlságosan mély nyomot. Hiszen én csak egy vagyok a sok közül, akikkel még találkozni fog az életében, és ahogy egyre nő majd megjegyez másokat.:)

Szóval ez az egyik oka annak, hogy nem engedtem közel magamhoz a családot, a gyerekeket. Nem bánom, mert nekem könnyebb lesz így, ez valahol önzőség de így van. A másik oka pedig az, hogy tudtam, hogy ez biztosan csak átmeneti állapot, hogy nem fogok tovább maradni, akkor sem ha jó lesz, hogy nem fogok Genovába költözni végleg, mert nem akarok.

Ettől még persze hiányozni fognak, és a következő négy nap posztjai erről fognak szólni, hiszen a munkaidőm lejár fél óra múlva, s négy napig semmi dolgom sincsen. Azt se tudom mit csinálok (elmegyek Nervibe, ha ilyen szép idő lesz, mint ma, elköltöm a buszjegyeimet).

Valentina

Ő a középső, a hús a hamburgerben, a krém a krémesben, (aki megmondja honnan vettem ezt, kap egy pirospontot).

Ő volt az első a családból, aki megölelt, akinek érdekes voltam. Amikor skypoltunk az anyjával, ő maradt a gépnél és nagyon büszkén mondta, hogy már hét éves. Ő a családban a jó kislány, a rendszerető, pontos, akivel nincsen baj, aki nyugodt, kiegyensúlyozott, aki nem kérdőjelez meg semmit. Nagyon ritkán látom sírni, és mindig mosolyog a szeme, meg az arca. Szerintem egyébként szép kislány, és szép nő lesz belőle. Ő lesz az, akinek semmit se kell tenni azért, hogy szeresség a fiúk, csak belenéznek a bogárszemeibe és levette őket a lábukról.
Nagyon szereti a testvéreit, ritkán kezdeményez veszekedést, és ritkán megy bele játszmákba. Ő a legbújósabb a családban, szerintem ha tehetné mindig megölelgetne valakit. De egyébként nagyon érzékeny kis lelke van, a múltkor sírt hazafele, mert hiányzott neki az anyja.
Szombatonként ő kel fel elsőnek a gyerekek közül (vagy Nino..) és mindig elmeséli mit álmodott éjjel, hazafele is mesélni szokott, hogy mit csináltak aznap (én csak megkérdezem, belőle meg ömleni kezd a szó), hihetetlen nyílt kislány, könnyen barátkozik, és olyan igazi gyerek, gyerek vágyakkal. Azt hiszem ő kérte el először a telefonomat játszani (ami most nem is tudom hol van, mert valaki mindig elkéri...). Ő kért először arra, hogy varrjak neki is babát (varrtam) és hihetetlen boldog volt vele. Pedig fele olyan szép nem lett, mint a varázsló, de nem is varrtam másfél hétig, csak négy napig.:)))
Viszont csinált neki ruhát, arcot, és néha látom, hogy vele alszik, ami megvallom őszintén baromi jó érzés.
Ő hívott Momót nézni is, mert egyszer említettem, hogy szeretem azt a könyvet. Amikor jöttünk haza az iskolából, mindig lemaradt hozzám, nem szaladt előre, mint a nővére, őt nem zavarta, hogy énekelek útközben, sőt beszállt, és ugrálva mentünk hittanra. Sokkal lassabban is beszél, mint a többiek a családból. Kicsit valahol  saját húgomra emlékeztet, ő volt ilyen brutálisan nyugodt gyerek. (Aztán mi lett belőle:DD)
Jah és rettentő segítőkész is. Meg szeret tanulni. Tanultam vele (matekoztunk is meg nyelvtanoztunk is) és viszonylag hamar rájött a megoldásokra, csak kicsit kellett magyarázni. Ha szakmai szóval jellemezném, átlagos tudású kislány.
Nagyon nagy szíve van, és könnyen bízik az emberekben. Legalábbis azokban, akikben láthatóan a szülei is. Egyszer mesélte Isabelle, hogy mindig volt aupairjük, amióta Vale az eszét tudja. Így azért annyira nem meglepő dolog ez.

Szeretném tudni az ő élete hogyan alakul majd, mikor lesz rendetlen (már mutatkoznak jelei), merre halad majd tovább. Mert egy ilyen típusú kicsi lányból, annyi minden lehet még.

Ha választhatnék diákot az osztályomba, őt szívesen választanám (mind a hármat).

Utolsó séta hazafelé

Ma sztrájkolnak a buszok, így gyalog jöttünk haza Elisával. Az a vicces, hogy Isabelle, Valentináért 10 perccel hamarabb indult, mint én Elisáért és mégis én értem oda hamarabb az iskolához. Pedig nem is mentem  gyorsan.
Hazafele Elisa végig a kezében lévő matricagyűjtő albumról mesélt nekem, hogy mire váltja majd be, meg milyen nehéz volt összeszedni a matricákat.

Furák ezek az utolsó dolgok. Kicsit olyan érzésem van, mint, amikor 8.-ból ballagtam. Amikor már alig volt valami az iskolából. Utolsó órák, elköszönések, és tudod, hogy az életed egy szakasza most tényleg lezárul és nincsen visszaút. Persze van, aki ezt csak az érettségi környékén éli meg (én szerencsés vagyok mert ballagtam kétszer is és az egyetemen is hasonló érzésem volt az államvizsga után). Amikor tudod, hogy nemsokára utoljára lépsz ki azon az ajtón, mint az iskola diákja.
Hát valahogy így érzek én most, hogy utoljára fogok kilépni jövőhét hétfőn az ajtón úgy, hogy én vagyok a család aupairje. Mint, amikor összepakoltam a suliban az asztalomat, elköszöntem a kollégáktól és kiléptem az ajtón.

Talán csak azok tudják megérteni milyen furcsa érzés ez, akik átéltek már hasonlót.

S most kimegyek és elhallgattatom valahogy a visító Ninot mert már fáj a fejem a visításától.

smontarmi (elszontyolodom)

Hát ma elszomorodtam...

Reggel felébredtem és miután Isabellék elmentem, lezuhanyoztam (és áldottam az eget, hogy Nino alszik),aztán elpakoltam a zoknijaimat meg a takarócskámat. Bezártam a bőröndöt és lemértem. Majdnem 18 kg. Hát egy élmény lesz vele meg a kb. hasonlóan dögnehéz nagyhátival meg elől a kishátival eljutni Milánóba. Igazi kaland!:))

De nem ezért szontyolodtam el. Az egyik oka az volt, hogy gyönyörű az idő és nem mehettünk ki, mert nincsen kulcsom.
A másik pedig az hogy....Nos már csak holnap dolgozom. Mármint holnap van az utolsó munkanapom. Holnap van utoljára az, hogy fel KELL kelnem dolgozni, hogy nem alhatok tovább (és nem valamelyik gyerek hangjára kelek), szóval holnap van az utolsó igazi munkanapom.
Meg persze vasárnap, mielőtt jön az ukrán csaj kitakarítom a szobámat és kipakolok belőle.
De ha hamarabb tudom, hogy így kvázi négy szabad napom van, hát máshogy foglalok jegyet, talán már korábban elmegyek Milánóba is.
S persze ezzel az is együtt jár, hogy fele fizetést kapok, ami azért szar, mert számítottam arra a pénzre, mondtam is Isabellenek, hogy én 80-al számoltam, de hát most mit lehet csinálni? Ez van... Csak szomorú vagyok tőle na. Ennyi. Meg ma érzékenyebb is vagyok, a fejem is fájogat, szóval nem jó nap ez a mai.

Még jó,hogy nem voltam vásárolni vasárnap.

De azért, azt a két dolgot, amit meg szeretnék venni, még megveszem. Viszont így nem tudok ajándékot venni a gyerekeknek sem. De csomagot mindenképp küldeni fogok nekik otthonról, mert van ötletem, hogy mit csináltatok meg, csak itt nem tudtam megoldani.
Azt találtam ki, hogy puzzleban előhívatom azt a képet, amin együtt vagyunk a családdal, vagy kinyomtatom és megcsinálom én (és szeretnék külön Ninoról is.)

Hát ez van.

L'ultimo lunedí (utolsó hétfő)

Reggel kivételesen sikerült felébrednem nyolckor, pedig egyig még Harry Potterrel voltam elfoglalva meg azzal, hogy Edevis tükrét sem így hívják olaszul:( Igazából zavarnak ezek az átnevezések (igen tudom a magyarban is vannak...) Gondoltam itt is úgy lesz a tükör neve, mint a magyarban, hogy az első szóból de nem.
Szóval reggel normálisan sikerült felkelni, kimentem a fürdőbe, emberré varázsoltam magam, majd visszaültem az ágyamba naplót írni, meg olvasni, mivel Nino még aludt. Giorgo elment vásárolni, szóval nyugi volt. Nino 10 körül kitotyogott a szobából, hogy Mama mamamamamamamaamaaamaammamamaaa. Jó fél óra volt mire teljesen felébredt és megnyugodott. Kirakóztunk meg dalolgattunk, aztán rá akartam adni a zoknit, na akkor kitört a hiszti. Próbáltam kicsit később, (sikerült is) na akkor is volt hiszti, az az igazi földhözcsapós. Aztán, amikor el akartam menni pisilni, újabb adag hiszti. Hát valami élmény úgy pisilni, hogy Nino az ajtó előtt visít. Az még nagyobb, amikor egy másik alkalommal bejön és ő is pisil:D
Az utolsó hisztinek akkor lett vége, amikor itt ült az ölemben és rajzolt a filctollaimmal (textilfilcek) mindenfélét és el is magyarázta nekem mi micsoda, lerajzolta a játékait, signor balena-t, teddyt (ő bau piccolo utódja), meg a ronda napot (az egész oldal fekete lett). Szóval jól elvoltunk azért. Utána rajzfilmet nézett én meg tettem a dolgom.

Elisa csinált eperlevet, amiből kaptam én is:))

S most megérkezett az orosz vendég csaj, aki a fürdőt fogja használni, meg megkapta a kulcsomat, és itt van Tea is, szóval teljesen szabad vagyok.:) Csak nem megyek sehova, mert ronda idő van kint. 

Elisa

Nos úgy döntöttem vele kezdem a gyerekek közül, még is csak ő a legidősebb.

Amikor megjöttem egy szavát sem értettem, annyira gyorsan beszélt. Hebrencs volt é szétszórt és hebehurgya és nem tudtam vele mit kezdeni. Valahogy nekem túl gyors volt minden, amit csinál. Nem szerettem.
Aztán, valamikor november elején, amikor elkezdtem varrni a varázslót, beült a szobába mellém, hogy mit csinálok. Csak ült itt mellettem és nézte, hogy varrok, és néha beszélgettünk is. Nem nagy témákról, csak mesélt ezt-azt, és varrni kezdett ő is. A szülök meg csak néztek minket, hogy de cukik vagyunk így. Aztán hazafele a suliból is beszélgettünk néha. Meséltem neki az ebookról meg a könyvekről, amiket szeretek, ő meg a barátairól, az osztályáról, arról, hogy mit csináltak aznap.
Lassan lenyugodott, a hebrencs kis csitriből kiskamasszá vált, akinek már kétrészes fürdőruhát vesz az anyukája, aki már nem mehet akármikor strandra (csórikám). Már nem olyan hangos, nem olyan szétszórt, már nem kell bevetnem az ágyát, mert megcsinálja magának (esetleg megigazítom), már nem üvölt állandóan, és már nem kislány. Néha kicsit, főleg, amikor varrtunk, meg együtt csináltunk tiramisut, úgy éreztem, mintha lenne még egy kishúgom, akivel csak az a baj, hogy nem tudok rendesen beszélni, mert hát azért még mindig nem mindig értem, amit mond.

Ő lesz az fajta lány, akit a fiúk mindig csak barátként fognak kezelni, akivel megbeszélik a problémáikat, a többi lányt, akit játszani hívnak, és nem randira, akit csak nagyon későn fognak nőnek tekinteni, akármit is tesz ennek érdekében. Vannak  ilyen lányok (én is ilyen vagyok...).

Szeretném vele tartani a kapcsolatot később is, ahogy az egész családdal.

Hiányozni fog, ahogy begaloppozik a szobámba,elkérni a telefonomat, hogy játsszon (megtanulta kezelni, pedig magyar a menüje), ahogy megkérdezi a cuccaimra, hogy felveheti-e őket, ahogy a konyhát csatatérré változtatja egy-egy sütés után.

Remélem valamennyire sikerült felkeltenem az érdeklődését azok iránt a dolgok iránt, amiket én szeretek,végül is két könyvet is elkezdett,amit én adtam a kezébe, csak egyiket se fejezte be.

Nagyon remélem, hogy a következő au-pair, aki egy észt lány lesz majd többet tud vele foglalkozni mint én, még is csak közelebb fog hozzá állni korban (22 éves).

S, hogy én miért nem engedtem őket közelebb magamhoz, erről egy másik posztban fogok hosszabban írni:)

Semmittevős hétvége

Tegnap végre, végre aludtam délután két órát. Nem is tudom mióta akartam már délután aludni. Iszonyat fáradt lehettem ,mert semmire se ébredtem fel, pedig bejöttek a szobámba, mert visszahozták a telefonomat, amivel a lányok játszottak.
Délelőtt takarítottam, vasaltam, Ninoval voltam, mert a család elment uszodába és csak kettő körül értek haza (délig lettem volna...) Utána aludtam.
Aztán néztem Gyűrűk Urát olaszul, meglepően sok dolgot tanulok meg belőle (leginkább szavakat) és azt veszem észre, hogy itt sem sűrűn használják a fránya kötőmódot. Meg töltögetem a tesztkönyvet is, aminek siralmas az eredménye.:( olyan 50/25-30 között vannak az eredményeim, de van olyan tesztsor ahol 50-ből csak 13-ra tudtam a helyes választ. Ilyenkor kicsit elszontyolodom, hogy az istenbe fogok én nyelvvizsgázni, aztán eszembe jut, hogy a rohadt életbe előfordul, hogy hamarabb jut eszembe egy szó olaszul, mint magyarul, hogy a múltkor már olaszul álmodtam, hogy értem, amit olvasok (nem csak a HP-t, mást is), hogy mégiscsak 8 hónapig ezen a nyelven kommunikáltam napi szinten, még ha hibásan is, hát most már csak sikerül.Még van egy kicsi időm, addig gyakorolok, meg csak olaszul nézek filmet és olvasok, hát csak összejön már...

Ma annyi dolgom van, hogy kitakarítom a fürdőszobámat, mert holnap jön valami csaj ide, aki péntekig itt lesz és használni fogja, utána meg már nem is megyek vissza oda, mert fölösleges.

Szóval ma a fürdőből is kiköltözöm.

Ha dormito piú tardi (sokáig aludt)

Magamtól ébredtem reggel, így nem éreztem szükségét, hogy visszafeküdjek. Megírtam szépen a naplómat, amit egy hete halasztok (és beleragasztgattam a fontos dolgokat), prüntyögtem a gépen, szóval elvoltam. Giorgo 11 körül hazaért, Nino meg még mindig aludt, bár fél órával korábban megébredt de elaludt újra. Persze, hogy ezután felébredt ő is, de nagyon kis nyügi volt. Nem úgy, mint az elmúlt pár napban, hanem olyan kis esetlenke, olyan kis bágyadt. Nagyon lassan bootolt be, inkább az ágyában ücsörgött, meg az ölemben. Aztán puzzleztünk egy jót, egy élmény úgy kirakni egy puzzlet hogy nem tudod mi a kép pontosan és hogy mennyi hiányzik belőle! De megcsináltuk!:D

Egyébként itt nagyon szépen süt a napocska:)

Il succo d'arancia

Most, hogy megnézem mennyi kajáról posztolok, ami hiányozni fog, olyan, mintha otthon nem is lennének jó kaják.:))

Naszóval az itteni frissen facsart narancsléről van most szó. Arról, amit itthon facsarunk (facsarok) és nem savanyú, hanem édes és nagyon finom. Ha akarom van benne rost, ha akarom kiszűröm. 2-3 darab narancsból kijön 2-2,5 pohárnyi, és akkor még nem adtam hozzá vizet, hogy több legyen.

Nagyon szeretem a narancslevet amúgy is, hát még ezt.

Perché? (miért)

Nagyon sokan kérdezték meg tőlem az utóbbi időben, hogy miért nem jövök vissza ide. Mert hát itt szeretnek (Nino biztos), kapok enni, van tető a fejem fölött, kapok pénzt is, szóval miért is nem jövök vissza?

Több indokom is van.
1. Itt akkor is csak egy alkalmazott vagyok, nem a család tagja, még ha nekem baromi nagy mázlim is van velük, mert érdeklődőek, kedvesek, meg, hát olvastátok milyenek na.:)
2. Ezek a gyerekek nem az én gyerekeim, akármennyire is szeretem őket.
3. Nem vagyok szabad. Nem mászkálhatok akkor pucéran a lakásban, amikor akarok, nem hallgathatok hangosan zenét, nem tudok filmeket nézni, csak fülessel, nincsen rendes netem sem.
4. Hiányozik a családom.
5.Hiányoznak a barátaim. Mind, az összes.
6. Otthon szeretnék élni és dolgozni, akkor is ha tudom, hogy baromi nehéz, most otthon.De én magyar vagyok, és magyarul akarok beszélni a hétköznapokban, magyarul vásárolni, magyarul ügyintézni, magyarul elmondani a dokinak, hogy hol fáj.
7. Van otthon egy csomó feladatom. Például beszélni az albérlőimmel, akikkel még nem is találkoztam soha.
8.Nagyon szép ez az ország, de nem az otthonom.
9. Szeretném elkezdeni (megint) a saját életemet élni.
10. 26,5 évesen, azt hiszem öreg vagyok már aupairnak.

Nervoso (hisztis)

Legalábbis ezt a szót használják itt arra, ha valaki HISZTIS.
Nino ma hihetetlen, iszonyatos, borzalmas hisztiket vágott le.
Nem ez nem jó.Ma sehogy máshogy nem kommunikált csak hisztivel.
Reggel úgy kelt, hogy kiabált, hogy "mama mama mama" ómondom de jól indulunk... Megcsináltam neki a tejet, megitta, majd kiabált tovább. Aztán még kicsit sikítozott is. Majd feküdt az ágyában, meg játszott. Én épp a konyhában reggeliztem, amikor kijött visítani (és tényleg csak visított). Kérdeztem, hogy kérsz valamit? Tejet? Biscottit?Másik cumit? Mit szeretnél? De csak visított hogy oaaoaaaoaaa. Menjek be veled a szobába?Mit szeretnél? Hát, hogy mit akart az nem derült ki, mert 10 perc után meguntam az oázást és beraktam az ágyába (újfent). Tettem vettem, amikor kijött, visítva, csapkodva. Megpisiltettem(ordított), és visszavittem a szobába mesét nézni (közben ugyanis takarítottam VOLNA).Na akkor egy ideig nyugi volt. Aztán megint visított, meg sikított. Nem akarta elhinni, hogy nem lehet bemenni a konyhába mert felmostam és még vizes(mondtam, hogy akkor menjél be majd meglátod, hogy vizes lesz a zoknid) na akkor azért visított. Beszélni ma egyáltalán nem beszélt... 20 perc újabb visító roham után (fogalmam sincs mit akart) megint betettem az ágyba és közöltem vele, hogy OTTMARADSZ,ameddig le nem nyugszol. Fél óra múlva jelent meg, hogy megnyugodott. Ebédelni az istennek se akart, hát mondom nem baj ÉN akkor is eszem. Na akkor ezért volt a hiszti. Hazaért az anyja, mondtam neki, hogy Nino ma iszonyat hisztis. Hát nem volt boldog ő sem.
Ma délután mentek sétálni az új aupairral, remélem ott nem vágta földhöz magát a gyerek.:DD
Aztán itthon voltam velük egyedül, bejön a kiskölyök, hogy pappa pappa, mondom ??? hát ő éhes...Jó de mit akarsz enni? ppappapaa. Nézek rá, hogy nemértem. Valentina se értette. Újabb hisztiroham de olyan, hogy állt a wcm ajtajában és sikított. Megint betettem az ágyába (mellesleg simán kijön belőle), hogy mostmáraztánténylegrohadtulfejezdmárbe!
Azóta nyugi van. Végigmutogattam neki a konyhában a kajákat amúgy, hogy vajon melyiket ahajtja enni, de nem derült ki.
Ja meg cumit is kért, de csak mondogatta, hogy cumiii cumiii cumiii, mondom ééés mit akarsz a cumival? Cumiii cumiiii.... Aztán nagy nehezen kinyögte, hogy keressünk cumit...

Szóval ma, überborzalmas napunk volt... S ez nem az első az elmúlt időszakban....

Le lettere (levelek)

Nagyon szeretek levelet, képeslapot kapni.Szeretem megérinteni a másik ember kézírását, olvasni a betűit, mert olyankor egy kicsit olyan, mintha ő is ott lenne. Minden alkalommal, amikor levelem érkezett rettentő boldog voltam (a csomagban lapuló leveleken meg még sírtam is örömömben). Szeretem nézni a postaládát, hogy lapul-e benne nekem valami, kibontani lassan, mint egy ajándékot, hogy mit írt benne, aki küldte.

Írni is szeretem a leveleket (egy stócnyi el nem küldött van itt nálam... régebben egy komplett füzet megtelt ilyen levelekkel).
Mert az e-mail előbb-utóbb de elvész, de ezeket a lapokat el tudom tenni, kicsi szalaggal átkötve, mint a szerelmetes filmekben, egy kis cipő dobozba, hogy ha majd unokáim lesznek, ugyanolyan örömmel olvashassák őket, mint én a nagyszüleim levelezését.

Hiányozni fog, hogy nem kapok többet levelet.

Viszont a születésnapokra ezentúl is képeslapokat fogok küldeni.:)

Majdnem egy tucat

Állok a zuhany alatt, nézem a tusfürdős flakonom. Már alig van benne. Már nem fogok újat venni, mert nem akarnám hazahozni. Ha elfogy van még szappanom meg mosakodó gélem is. Már nem veszek új fogkrémet (igazából nem fog elfogyni), a sodukut felváltotta a 1000 tesztkérdés olaszul (egész jó vagyok, ahhoz képest, amilyen voltam), a táskámban a szóbeli tételes könyv van, a többit már eltettem, az ebookon csak olaszul olvasok.
Már számolom, hogy mennyi kenyeret kell még venni, vagy mit vegyek két hét múlva hétfőre, mert valamit enni kéne napközben is, hiába reggelizem be jól itthon,azért még is csak egész nap menni fogok. De az is lehet, hogy majd ott veszek valamit enni, még nem tudom.
Már nézem, hogy melyik ruhát nem fogom már felvenni (van, amit már el is tettem), hogy melyiket kell még kimosni majd, hogy ha meleg lesz mit viszek, ha nem akkor mit. Hogy a jövőhéten már a zsákba meg a hátiba mennek a ruhák, amiket leveszek, már csomagolni fogok.

Búcsúzom a dolgoktól, tudom, hogy hova nem fogok már elmenni még egyszer, igazából a helyektől elköszöntem akkor, amikor Anyuék itt voltak. Megmutattam mindent, ami a számomra kedves itt, és egyúttal viszlátot is intettem.

Ma megkérdezte a nagymama, hogy sajnálom-e hogy hazamegyek. Mondtam, hogy igen sajnálom, de várnak otthon. Sokan. És jó lesz hazamenni. De hiányozni fognak a gyerekek. Később mondtam Valentinának, hogy majd küldök neki képeslapot, a születésnapjára (meg majd a többiekére is).

Már nagyon pakolnék, már nagyon mennék, de azért igyekszem kiélvezni az itt töltött maradék időt.

Prosciutto

Ha van valami az olaszoknál igazán finom, na az a sonka. Vékony, mint egy hártya és hihetetlen karakteres íze van. Bármikor tudnék belőle enni, szendvicsbe külön finom. Szerintem mielőtt hazamegyek még Milánóban tuti eszem egy jó kis prosciuttós szendvicset.


Ma rettentő lassú napunk volt. Reggel felkeltem, majd vissza is feküdtem. Nino fél 10 körül ébredt, bejött a szobámba és bebújt az ölembe (előtte ültem fel az ágyon). Csináltam neki kakaót, megitta, közben reggeliztem. Aztán elmentünk megvenni a vonatjegyet Milánóba, meg játszótereztünk is. Hazafele már nagyon nagyon hisztis volt. Mostanában megint sokat hisztizik, ami baromi kimerítő. Közöltem vele, hogy otthagyom ám egyedül, ha nem jön, én megyek haza.
Jött...
Aztán délután is aludtam egy kicsit.
Elhoztam Valentinát a suliból, elvittem hittanra, és volt egy szabad órám, addig vettem egy nadrágot. Ugyanis rájöttem, hogy basszus nincsen csak a lepkés meg a török gatyám a nyárra, és hát egyik se az az állásinterjúra menős fajta (a lepkéset konkrétan csak túrázni fogom vinni), így mindenképp kell egy nadrág. Kinéztem a neten a h&m oldalán két nadrágot is, az egyik 10 a másik 20 euró. A 10 eurósból csak a szürke volt a méretemben és jobban megnézve látszott rajta, hogy nem egy tartós darab, így a húszasat vettem meg. Kicsit lelkiismeret-furdalásom van miatta, de így most már tényleg minden ruhadarabom megvan, a következő egy évre.

Holnap az utánam jövő aupairral együtt visszük el Ninot sétálni délután. Aztán mindjárt itt a hét vége.

Egy bőröndöt már bepakoltam...

A kifelé teregetés

Amikor először kellett kifelé teregetnem az ablakon, rögtön leejtettem egy szőnyeget, aztán a saját bugyimat. Azóta is sikerült már leejteni ezt-azt, de ettől még kiteregetni az ablakon baromi jó dolog. A ruhák nagyon gyorsan megszáradnak, olyan 0 fokig tökéletes. Ez hiányozni fog, mert otthon nem nagyon lehet megoldani(de ha tudok olyan albiba költözöm majd, ahol megoldható).  

Ma Nino délelőtt mosolygós, kedves volt. Játszottunk, beszélgettünk, aztán hazaértek a lányok és Lucifer is felébredt. Annyira hisztizett, hogy bevágtam a fürdőbe, hogy na itt hisztizzél pajti egyedül! Majd érte mentem 5 perc múlva. Lemostuk a cumiját, amit földhöz vágott, bemászott az ölembe és 10 perc múlva aludt. (Az érdekes az, hogy előtte ezt az istennek se sikerült megoldani...) Aztán hazaért Elisa meg Isabelle és Elisának kifúrták a fülét.:) Nagyon kis szép fülbevalója van.
Megmutattam a képeket Isabellenek.:) Tetszettek neki.
Az utolsó estét pedig Ninoval töltöm az ő szobájában, tehát már szombaton fullra össze leszek pakolva, mert ide jön egy ukrán lány (előtte meg egy orosz) ilyen airnb-s.:)

Pisa

Istenem gyönyörű. GYÖNYÖRŰ!!

De nem szaladok ennyire előre, (holnap lesznek képek is, meg majd öcsémék képei közül is válogatok).
Szóval még tegnap úgy indultam el itthonról, hogy vittem váltás ruhát is, hátha nem jövök már haza. Elvittem öcséméket oda, ahol Thereonnal is kajáltunk, de persze a hely zárva volt, mert mért lett volna nyitva, amikor DIREKT telefonáltam előtte, hogy nyitva lesz-e. Ja meg még ezelőtt felmentünk a hajóra, ami nagyon tetszett anyuéknak.:) Szóval kvázi tök fölöslegesen kibuszoztunk Quartoba, de legalább öcsémék látták az igazán kék tengert.
Utána a piazza delle erben ettünk pizzát, aztán felmentünk anyuékhoz és a Gergőékkel hajnali egyig beszélgettünk.
Reggel kicsit nehézkes volt a felkelés, meg az indulás, de simán elértük a vonatot (miután tudtunk kártyával fizetni, mert a Rékának nem engedte az automata levenni a pénzt...) majd venni akartunk neki szendvicset, de nem adta ki a gép, viszont miután kiadta, még mindig úgy érezte, hogy van benne lóvé, így vettünk inni is. Nagyon röhögtünk közben. Ja nagyon sokat röhögtem ám.:))
Gergőék nehezen bírták a vonatutat, én már teljesen megszoktam. Aztán végre odaértünk Pisába.
Pisa... Gyönyörű.Leírhatatlan.Csodálatos.Nem, nincsenek rá szavak mennyire csodálatosan gyönyörűen szép város. És a Csodák tere.Hát úristen. Tényleg csodák vannak ott. Mondtam a Gergőnek, hogyha fel lehet menni a toronyba, akkor felmegyünk. ÉÉééés igeeeen 18 euro/fő volt az ára, de felmentünk a toronyba bele! Ja annyira meleg volt, hogy topban voltam. De valami elképesztő volt ott fent lenni. Fent A Ferde Torony tetején. A jegy árában benne volt a Katedrális megtekintésének lehetősége is. Hát, ha láttatok még szépet. Meg voltak ott mindenféle szentek maradványai is. Ahhahaha gyönyörű volt. És a fű tényleg _olyan_ zöld, hogy arra nincsenek szavak, és olyan puha is.
Azért nem hagyhattuk ki mi sem a "tartjuk a tornyot" képeket, de én nem kézzel, hanem lábbal tartom ám. Ilyenről még úgyse hallottam, szóval Erynek üzenem, hogy nyugi, nem snassz képet csináltattam, de nem hagyhattam ki.:))
Aztán miután jól kigyönyörködtük magunkat, elmentünk a másik irányba, mint ahonnan jöttünk, és betévedtünk egy utcába, ahol volt egy bőrdíszműves srác, aki könyveket készített. Hát én majdnem bepisiltem a gyönyörűségtől, Gyűrűk Ura, Végtelen Történet igazi bőr kötésben. Ha lett volna sok sok pénzem, egyiket se hagyom ott. Csodaszépgyönyörűség volt.
Aztán találtunk egy éttermet, ahol ettünk tésztát(én is). Aztán anyu meg a Réka még elmentek ajándékokat venni, mi meg az öcsémmel beültünk egy helyre, ő sört ivott, én ananászlét és beszélgettünk.

Jaj nagyon jó hétvége volt.Ez volt a második (mármint időben) legszebb időszaka az ittlétemnek. Nagyon boldog vagyok most. Meg tudtam mutatni a családom egy részének azt, ami nekem fontos,és az olasztudásomat is használtam és aah...

Szegénykék még a reptéren vannak, míg én itt ülök pizsamában az ágyamon.


Köszönöm és százszor köszönöm nekik, hogy eljöttek!!

Képek csak holnap lesznek, mert lemerültek a telefonjaim.

La mia famiglia:)

Reggel arra ébredtem ugye, hogy a fiatalember visít... Ohurrá.
A délelőttről már írtam azt hiszem.:)

Direkt korábban indultam el, hogy kettőre leérjek a vasútállomáshoz, de mire leértem anyuék már megérkeztek. Jól megölelgettem mindenkit, és elbuszoztunk, a fél városon keresztül, a főtérre. Ott beültünk az Almába kávézni, közben próbáltuk elérni a szállás tulaját, de persze nem sikerült. Aztán elmentünk kajáért, de a múltkor helyen nem volt még nyitva a konyha... Aztán mondtam az öcsémnek, hogy próbáljunk meg bemenni, hátha sikerül. És LŐN! Csak egy órát szenvedtünk ám...10 perci röhögtünk a saját bénaságunkon, meg az ágyak méretén, (konkrétan a fél öcsém lelóg róla:DD) aztán nekiindultunk. Elmentünk a Zafferino nevű helyre, ahol én is tudtam enni (gnocchit rengeteg sok pestoval és sütöttek nekem külön kenyér golyókat!!!). Olyan volt a kiszolgálás, hogy ihaj! Kaptunk pezsgőt meg ásványvizet, öcsémék már elkezdtek aggódni, hogy úristen milyen helyen vagyunk, meg kaptunk előételkét is, öcsém itt már komolyan félt, hogy a gatyánk is rá fog menni az ebédre. Végül négy személyre hagytunk ott 95 eurót, ami persze nem olcsó, de ha beleveszem, hogy rajtam kívül senki nem bírta megenni a kajáját, hogy olyan kiszolgálásban volt részünk, mint otthon a legjobb éttermekben, hogy gyönyörű volt a teríték meg minden, és ebben a 95-ben benne volt a borravaló is (ugyanis 100-at fizettünk de visszakaptunk belőle, nem fogadták el a borravalót), hát szóval azért szerintem megérte.Után elvittem őket a kertbe. Na az tetszett nekik nagyon. Öcsém egy csomót fotózott.:))
Aztán feljöttünk és Nino rögtön elbújt az anyja háta mögé:)) De aztán odahozta a motorokat, meg anyunak adta a pizzás tányérját, szóval gyorsan megbarátkozott a helyzettel. Giorgoék készültek egy kicsi rágcsálnivalóval meg innivalóval (én hülye nem ittam... most piszok szomjas vagyok). Fordítottam a család és a családom között:) Aztán megmutattam anyunak a lakást (Gergőéket nem érdekelte).Anyu jól elszörnyedt, hogy milyen picike. Aztán elköszöntünk és mentünk hozzájuk. Ott még beszélgettünk sokat, meg nevettünk sokat, főleg az öcsémmel (nagyon hiányzott már az ilyen... utoljára otthon volt ilyenben részem).Meg ölelgettem őket sokat.

Szóval nekem most jó.:) Nagyon jó.:) (fóka van.:))))

Remélem holnap, ha kipihentek lesznek akkor kicsit többet tudunk majd mászkálni, a kikötőt fogjuk megnézni, meg nemtom még mit. De majd okosan kitalálom.:)

Ja és Tündének:

Ez a bejárat:) 

A hazautak a lányokkal

Szeretek a lányokért menni. Olyankor van 20 percem magamra, és miután elhoztam őket mindig beszélgetünk egy kicsit. Néha játszunk is.
Tegnap például a buszon azt játszottuk, hogy milyen szavakat ismerek én olaszul és miket nem. Amiket nem azt Elisa lelkesen magyarázta, hogy micsoda. Beszéltünk madarakról, ételekről, egyéb állatokról és végül kilukadtunk a neveknél, hogy melyik van férfi megfelelője is. Utána Elisa vicces mesélt nekem, de előtte megkérdezte tudom-e mit jelent a merda (szar). Mondtam, hogy persze.:D De olyan aranyosan kérdezte meg, mert hát ugye ez csúnya szó.:)) Aztán elmondott egy viccet, amit értettem is,és nevettünk rajta.

Megbeszéltem vele, hogy eljön velem könyvet venni,mert fogalmam sincsen milyet szeretne, és majd segít választani valamit a húgának is. Ninonak már tudom, hogy mit veszek.:)

Alkotok

Nino ma is hihetetlen hisztis... Nagyon uncsi már... Ma nagytakarítottam, mert jön anyu:))
Meg alkottam is.
Íme:

A Sajt

Egyszer még nagyon nagyon régen ettem parmezán sajtot otthon és hihetetlen rosszul lettem tőle. Azóta nem is próbáltam, mert a szagától is hányingerem lett.
Amikor viszont itt először megszórták a tésztámat sajttal, hát az valami fenomenális volt.
Továbbá hiányozni fognak még a mindenféle kecske és más sajtok is, meg a ricotta, ami nem túró de majdnem az. Szóval igazából az itteni tejtermékek fognak hiányozni azt hiszem. :)


Ma amúgy még mindig hisztis nap volt. Nino tegnap este felrepesztette a száját (lepottyant valahonnan), így a szüleivel aludt, és olyan nyűgös-hisztis volt egész nap, hogy kezdett az agyamra menni. Nem beszélt, csak nyöszörgött, sírdogált, hisztizett ha egy pillanatra kimentem a szobából, semmi se volt jó neki, nem akart se enni se inni... Aztán valami rajzfilm lekötötte, így el tudtam menni vasalni.

Mivel ma van a Költészet Napja, Kalákát hallgatunk. Tetszett neki:)

A színes szökőkút

Genova főterén (legalábbis szerintem ez a főtér) a Piazza Ferrarin van egy gyönyörű nagy szökőkút. Az a fajta, aminek a szélére az emberek kiülnek nyáron, belelógatják a lábukat. Pedig semmi különös díszítő eleme nincsen, egyszerűen csak szép.

Korábban már írtam róla, hogy pirosra színezték, hát most kék. Egyébként sima víz színe van.

S most össze is kötöm a mai sétánkkal a bejegyzést. Történt ugyanis, hogy Nino baromi nyűgösen kelt, ámde odakint csodaszép az idő (pólóban voltam, ő kabátban...) és tegnap megígértem a boltosnak, ahol a tollat kapni lehet, hogy visszajövök érte.Viszont ma csak egy szabad órám van, nem lett volna rá idő, ezért kitaláltam, hogy lesz, ami lesz felkapom a kölyköt és irány a főtér. Úgyis kék a szökőkút, hátha leköti egy kicsit.
Miután Lucifert nagy nehezen felöltöztettem, elindultunk, a buszon beszélgettünk, és teljesen el volt ájulva a kék szökőkúttól. Megvettük a megvenni valót, ígértem neki nyalókát.:) Játszott egy kicsit a vízzel, aztán elmentünk nyalókáért és haza. Aztán megint hisztizett. Ma pöppet hisztis...

De amint felszálltunk a buszra, nagyon ügyesen kapaszkodott. Aztán le is tudtunk ülni, és ült az ölemben és nézett kifelé, és olyan jó érzés volt, hogy ott ül az ölemben. Szeretek kisgyerekkel utazni, mert lehet nekik mutogatni a mindent (Petivel is nagyon szerettem BKVzni, olyan csodásan tudnak rácsodálkozni a világra). Láttunk kamiont, (teherautó volt az...) meg másik buszt, ami  a valahovába megy, meg sok autót és motort, és még bicikliket is. Közben a szemben ülő fiatal lány és az öreg bácsi mosolyogva nézett minket. Szerintem hamar levágták, hogy nem lehetek a gyerek anyja, tekintve, hogy kicsit érdekesen beszélek hozzá, és nem mindig értem amit mond. A csúcs beszólása az volt Ninonak, amikor elment mellettünk egy mentő, s közölte, hogy Nézd mentő! Így csinál, hogy nino nino nino! Mondtam neki, hogy mint, ahogy te szoktál? Mire közölte, hogy igen, ahogy én szoktam. Erre a szemben ülő bácsi felnevetett.

Szeretem látni, hogy mosolyognak az emberek, amikor ránéznek erre a kis törpére. S mindig mosolyognak.

S akkor a mai képek:

Sajnos valamiért nem akarja áttenni a gépre azt a képet, ahol a komplett szökőkút látszik. 

il libero pomeriggio (szabad délután)

Ma szabad volt a délutánom, hetek óta először (ritkán van szabad délutánom hét közben) úgyhogy háromkor el is indultam, hogy elkezdem nézni az ajándékoknak valót. 3 órát voltam odakint, ebből egyet a könyvesboltban töltöttem. De nem vettem semmit magamnak, úgyhogy hiperbüszke vagyok(aztán lehet, hogy   később visszamegyek én azért a könyvért, amit ott hagytam...) Meg fotóztam is a városban. 

De a legjobb az volt, hogy mindenhol megengedték a boltosok, hogy lefotózzam az adott terméket (sőt volt, aki tartotta is nekem). 

Kellemes délután volt. A GM boltban megint kaptam ajándékot is:) 

Képek:

Azt egyébként tudja valaki, hogy hogy lehet elforgatni itt a képeket?:) 

A mentalitás

Amikor először mentem el itthonról, teljesen meglepődtem, hogy az autók megállnak a zebránál, hogy nem száguldoznak idióta módjára, így ha esetleg mégis elütnének, akkor sem sérülök meg nagyon.
A boltosok a boltban segítőkészek, akkor is ha fáradtak, és beszélgetni is szeretnek. A gyerekek zsivalyára senki se reagál úgy, hogy "kussoljábazdmeg" meg a "ez nem játszótér menjetek máshova játszani" meg hasonlók. Ha kisgyerekkel szállok fel a buszra, átadják a helyüket. Amikor a fagyis tévedett, és tett egy ostyát a fagyimba még elnézést is kért és kicserélte (és nem, nem vágott hozzá pofákat).
Minden olyan nyugodtan, ráérősen csinálnak.Ennek persze megvannak a hátulütői is, de valahogy minden olyan nyugis, olyan ráérős.
Pedig itt sem fenékig tejfel az élet, de valamiért nem érzem azt, amit otthon sokszor, hogy az emberek nem is tudnak túlnézni a saját bajukon.
A bajok majd elmúlnak, most megoldjuk őket, utána jobb lesz. Valami ilyesmit érzek itt.

Ez hiányozni fog otthonról. Próbálom majd magamban megőrizni, mert szükségem lesz, hogy derűvel nézzek a világra akkor is, ha nem sikerülnek a dolgok.

A lakóházak:)

Amikor megérkeztem Genovába és elmentünk nekem ennivalóért Giorgoval, akkor én csak néztem és néztem és néztem. El se hittem, hogy lehetnek ennyire szép épületek, ennyire színesek, ennyire szépen dekoráltak. Remélem anyuéknak is tetszeni fog.:)

Non piangeva!! (nem sírtam)

Ezzel a mondattal várta Nino az anyját pénteken. Mondom Tééényleeeg? És akkor ki bőgött fél órán keresztül reggel? Ja hát én...
Ma reggel 8 körül arra ébredtem, hogy Nino sír, de valami keservesen. Vártam egy kicsit, hogy hátha valaki elhallgattatja és alhatok még egy kicsit, de nem jött senki, úgyhogy kipattantam az ágyból felkaptam ősíróssággát, mire megjelent az apja a tejjel a kezében. Odaadtam Ninonak a tejet, leültünk a sötétben a kanapára, megitta a tejcit, és elaludt az ölemben, aztán visszatettem az ágyába és mondtam Giorgonak, hogy akkor tán aludnék tovább.Megköszönte ám, hogy segítettem.

Ma is punnyadós napunk volt. Ő játszott én pakolásztam, főztem, takarítottam.

Rettentően fáj a térdem, eleve izomlázam van, de a térdem úgy fáj, mintha letört volna belőle egy darab. Egész nap fásliban volt...

La Spezia - Riomaggiore

La Spezia egy város, innen indultunk ma és Riomaggiorébe érkeztünk.  A Cinqueterre nevű nemzeti parkon vágtunk át. Hát valami gyönyörű volt. Az állomáson találkoztunk, sütött a nap, úgyhogy rögtön le is vettem mind a két pulóveremet és nem is nagyon kerültek vissza rám estig.
Andytől megkaptam dicséretnek, hogy milyen gyorsan beszélek olaszul. Mondtam neki, hogy ha tudom a szavakat, könnyű gyorsan beszélni, de ha nem tudom elakadok. Ezen jót nevetett. Mondtam neki, hogy megyek Milánóba mielőtt hazamennék, és mondta, hogy ez mekkora jó ötlet. Beszélgettem egy, azt hiszem indoznéz nővel is, meséltem neki a családomról, hogy megyek Pisába a jövőhétvégén, hogy mit csinálok itt, mik a terveim otthon. Ő is megdicsért, hogy milyen jól beszélek.
Közben gyönyörű helyeken voltunk (képek a képtárban találhatók), és azt vettem észre, hogy már megint olaszul kezdtem el gondolkodni.Annyira jó érzés volt, hogy olaszul gondolkodom és nem azon filózom, hogy hogyan kell mondani egy szót, hanem ha nem megy körbeírom, mondom máshogy, mutogatom, akkor ők mondják a megfelelő szót én pedig igyekszem az eszembe vésni. Azt mondták, hogy azok alapján, ahogy beszélek a szóbelitől biztosan nem kell tartanom. Azért jó érzés, hogy bennszülött olaszok ilyet mondanak (ettől még tartok a nyelvvizsgától, ezt el is mondtam nekik).Egy angol lánnyal is beszélgettünk, hogy ki mit csinál itt.
De most kevesebbet beszéltem, mint a múltkor, mert el voltam foglalva a látvánnyal. Olyan gyönyörű volt. És sütött a nap és meleg volt és tavasz!!!! Meg is jegyeztem magamban, hogyha megszerzem a jogsit és lesz egy autóm, akkor kihozom ide pár barátomat kocsival, mert ezt látniuk kell!!!!
Voltak olyan részek, ahol Tünde például biztosan nem ment volna végig, a zöld lépcsőről meg valamiért Melian meg Thereon jutottak eszembe.
Az egyik lány emlékezett rám a múltkorról a táskám miatt (rajta van a gyűrűvers) és a vonaton jól meg is beszéltük, hogy ők azért nem olvasták Tolkient mert nagyon nehéz szöveg. Tény, olaszul rohadt nehéz.:) Elisa is mondta, pedig ő a Hobbitot kezdte el. De azon mondjuk meglepődtem, hogy volt, aki nem is hallott róla, azért elég nagy felhajtás volt most a Hobbit körül.Nézzétek meg a képeket, írok melléjük szöveget is, sokkal többet elmondanak, mint, amit én szavakba tudok önteni.

Ja és két érdekesség: Az egyik, hogy a patakon úgy jöttem át, hogy előbb átdobtam a táskámat, és ez sokaknak tetszett, a másik pedig, hogy egy részen a kerítésen kellett átmászni:D

Itt van a térkép, hogy mennyit mentünk:

Some information about last hike:
Distance: 11.3 Km (maybe more. Sometimes lacked the GPS signal)
Max Elevation: 524 m
Max slope: 41.8%
Time: 6h16m

Il gelato (fagyi)

Nem hittem el, amikor azt mondták nekem, hogy az olasz fagyi a világ legfinomabb fagyija.
Pedig de. Egyszerűen isteni finom. Én nem tudom mit csinálnak vele, hogy készítik, de aah..
És nem is drága.2 euróért már olyan adagot kapsz , hogy ihaj. A képen egy 4 euros fagyikehely van, amit én uzsonnára ettem és tökéletesen jóllaktam vele.

Gluténmentes kaják

Na ez rettentően fog hiányozni. Itt majdnem bárhol tudok valami GM kaját venni. Tudják mi az a celiacia és nem néznek rám rettentő bután, ha GM érkezésről érdeklődöm.
Szinte minden gyógyszertár tart Shär termékeket (vagy valami mást), a boltoknak (coop, carefour) van saját GM termékcsomagjuk.

Ez nagyon fog otthon hiányozni. Viszont elég nagy a motiváció ahhoz, hogy dolgozzak rajta, hogy otthon is így legyen
.

Az illatok

Amikor megérkeztem ide, nagyon furának éreztem a lakás illatát. Nem tetszett. Aztán megszoktam, már nem érzem. Szeretek az utcán sétálni és érezni az illatokat, a foccacciát a pizzát, az éttermeket, a tengert, a szelet, a növényekét. Valahogy nekem fontosak az illatok. Az embereknek is érzem a saját illatukat, még mindig pedig állítólag ez csak a gyerekek képessége.
Fura de itt a gyümölcsöknek, zöldségeknek sokkal intenzívebb illata van, a paradicsom az alma az a narancs mind nagyon jó illatú. (Otthon is de otthon sokszor nem érzem.:((

Szóval ez is hiányozni fog.

Anna, fa la musica! (Anna, zenélj!)

Ma nehezen indulós nap volt. Fél 9 körül arra keltem, hogy Giorgo szól, hogy elmentek. Oké. Még feküdtem az ágyban egy kicsit. Nézegettem a plafont és azon gondolkodtam, hogy miééért esik már megint... Annyira unom. Kilenc után valamivel kászálódtam ki, éppen a reggeli teámat ittam, amikor az apró talpak felhangzottak a hátam mögött (iszonyat kóma voltam...) majd egy sikítás. Ojjé, a fiatalember felébredt. Dejjó. De miért visít már megint?:(
Csináltam neki tejecskét, megkerestük a cumiját, aztán kijött a konyhába. Szépen komótosan megreggeliztünk, ő ment játszani, én meg befejeztem a reggelit.
Aztán felöltöztettem, és mondta, hogy nézegessünk könyvet. Oké, én azt báármikor szívesen! Jó fél órán keresztül nézegettük a könyvet, ami egy kastélyról szólt, volt benne lovag, meg várbörtön meg mindenféle, ami egy kastélyba kell, s mivel Nino épp a miért korszakát éli, hát mindenre rákérdezett. Ez mi? Ez mit csinál? Miért van az asztal alatt? Az micsoda? Ezek most mit csinálnak? Miért van a börtönben? Miért volt rossz? Mit csinált? Én pedig mindenre válaszolgattam szépen. Hogy az egy tükör, az éppen eszik, az elbújt, az egy kard, azok épp harcolnak, azért van börtönben mert rossz volt, mert ellopta a süteményt.
Ja közben a gyerek fején egy sisak volt, mert közölte, hogyha azt felveszi mehetünk ki a játszótérre.
Közben Giorgo hazaért, csinált valami ebédet, Nino pedig, ameddig én takarítottam ooolyat épített kockákból, hogy muszáj voltam lefotózni. Íme:

Ezt teljesen totálisan egyedül csinálta.
Később kijött hozzám a konyhába a furulyámmal a kezében (hogy azt hogy vette el a helyéről azt nem tudom. Ugyanis egy papírzacskóban van az asztalon...), hogy zenéljek neki. Jaj hát örömmel pajtás! Neked bármikor! Meg énekeltetett is ma, úgyhogy musicális hangulata volt a gyereknek.

Összességében ez a nap egész jó lett, ahhoz képest, ahogy indult. 

A nyelv

Oké ez így kicsit hülyén hangzik de baromira fog hiányozni az olasz nyelv. Nagyon jó érzés ugyanis, hogy sétálok az utcán, énekelek és senki se érti:D Ahogy az is, amikor csak hallgatom az embereket és rájövök, hogy hopp ezt is értem már és ezt is és ezt is.
Szeretem az olasz nyelvet. Szépen és érdekesnek találom. Ha hazamentem sem szeretném elfelejteni. Ehhez már tettem lépéseket, a facen rákerestem Magyarországon élő olaszokra és találtam is csoportokat.

Viszont, ehhez a bejegyzéshez videót kaptok:)

A szobám

Fura, amikor megérkeztem és megláttam, hogy mekkora szobában fogok lakni, azt hittem rosszul leszek. Aki még nem látta volna, ez egy nagyjából 5-7nmteres picike zöld szoba, picike ággyal, szekrénnyel asztallal. Ha ketten vagyunk benne, már megtelt, három lépésből pedig kint vagyok a szobából. Ennyire icipici helyen ilyen hosszú ideig még sosem laktam. Mondjuk rosszul is leszek benne, ha nincsen nyitva éjszaka az ablak. Erre akkor jöttem rá, amikor influenzás voltam, azóta minden éjjel kinyitom az ablakot résnyire és sokkal jobban alszom.
Furcsa lesz, hogy lesz terem (a húgom szobája anyuéknál szerintem legalább 3x ekkora), hogy elférek, hogy nincsen spaletta az ablakon. Még a nagyon puha, amúgy baromi kényelmetlen ágyam is hiányozni fog.

(S igen, pont a szobámról nincsen kép, de amúgy itt lakom)

https://hu.airbnb.com/rooms/498715

Dica scusami! (Mondd bocsánatot kérek!!)

Ma végre gyönyörű idő volt. Reggel arra ébredtem, hogy őfelsége sikít... Ómondomdejó... Annyira szeretek erre kelni (nem ez nem fog például hiányozni). Aztán Giorgo szólt, hogy mennek a másik térre, mondom jó, majd jövök én is.
Ott megjelent egy kisfiú olyan bicajjal, ami zenélt. Hát látni kellett volna  Nino arcát.Azt a mélységes szomorúságot, hogy még csak ki se lehet próbálni. El is indultunk tovább (ő motorral) a játszótérre. Ott egy ideig minden szép volt s jó, Nino játszott a kisautókkal.
Majd megjelent egy kisfiú meg a szülei egy nagy fehér labdával. Nino persze játszani szeretett volna velük, mutogatta nekik az autóit, meg odaadta a kisfiúnak, hogy játszanak együtt, de a kiscsávó valamiért hihetetlen undorító módon viselkedett. A játékot elfogadta, de aztán valamiért (kicsivel később) akkorát sózott le Ninonak, hogy csak pislogtam én is meg ő is. Szegénykém annyira sajnáltam, odaszaladt hozzám, bebújt az ölembe és keservesen zokogott (belebújt a kapucnimba is), és nem is azért sírt igazából mert megütötték, hanem mert a másik gyerek ilyen csúnyán elutasította. A szülők persze rögtön mondták a fiúknak, hogy azonnal kérjen bocsánatot, és hogy lehet ilyen rondán viselkedni, de a kölyök az istennek se akart, sőt elkezdte ütni az anyját is. Nino meg csak szipogott az ölemben. Miután a kissrác az istennek se kért bocsánatot, a szülei kértek helyette, tőlem is, meg Ninotól is. Én mondtam, hogy semmi gond (niente), és láttam a szülőkön, hogy tényleg baromi kényelmetlenül érzik magukat emiatt.Össze is szedték a kölyköt és elindultak haza.
Ezután még jó egy órát játszott krumplicska egyedül, később egy kislánnyal.

Annyira sajnáltam szegényt, hogy bántották. Úgy utálom, amikor így viselkednek a gyerekek. Gyerekként is utáltam, amikor valaki kedvesen közelített és a többiek elutasították. Talán azért, mert sokszor engem is elutasítottak (nem mondom, hogy néha nem szolgáltam rá, biztos rászolgáltam).
Meg azt is utálom, hogyha bántanak valakit, akit megszerettem... Olyankor szeretnék visszabántani, de egy 3 éves gyereket mégse bánthatok, és ezek a kis bántások, talán úgyis elfelejtődnek idővel.
Meg azt is tudom, hogy ezeken át kell esni, és ameddig van egy öl ahova el lehet bújni, ha bántottak, addig igazából azt hiszem nincsen nagy baj.