Summa summárum

Ez az utolsó bejegyzés amit ide szánok. Ha kicsit kusza, ne haragudjatok meg érte, nem egyszerre írtam ugyanis, hanem kb. egy hónap alatt.

Hogy miben változtam az elmúlt 8 hónap alatt?

Amikor kijöttem Genovába egy riadt kislány voltam.  Féltem, nagyon féltem attól, hogy milyen lesz egy olyan helyen élni, ahol nem beszélem a nyelvet, ahol nem értik, amit mondok. 8 hónappal ezelőtt úgy jöttem el otthonról, hogy otthon hagytam a családomat, a pasimat, a lakásomat, mindenemet. Úgy jöttem el, hogy nyaralni jövök, tanulni, fejlődni, és ha hazamegyek ott folytatom majd, ahol abbahagytam.
De aztán megváltoztak a dolgok. Én kezdtem el változni. Először  is, sokkal nyitottabb lettem a világra, az emberekre, a nyelvre. Elkezdtem érteni amiről körülöttem beszélnek, elkezdtem meghallani a dolgokat, és rálátni az eddigi életemre. Nagyon sok időm volt gondolkodni magamról, és arról, amit eddig elértem. Arról, ami otthon vár, hogy akarom-e én ezt így tovább, és rájöttem, hogy nem akarom. Sok tényező kellett hozzá, hogy ezt a döntést meghozzam, és fájdalmas volt.
Aztán hazamentem egy kicsit és azt láttam, hogy az MTT, amit én biztosan hittem olyan irányba indult el, ami nem biztos, hogy tetszik. Nem éreztem odavalónak magam, viszont rengeteg képmutatást és felszínességet láttam.  S fájt. Fájt elköszönni az addigi életemtől, a lakásomtól, és lemondani sok minden másról is. Kidobni mindent, ami eltört, elromlott. Úgy jöttem vissza, hogy nem vár otthon semmi és senki. Rettentően magányos voltam, annyira, amennyire még azt hiszem az életemben soha. A január-február azzal telt, hogy ezzel a magánnyal küzdöttem és közben erősödtem is. Aztán egy délután, mentem lefele a főtérre, és közben zenét hallgattam és ahogy szaladtam lefele rájöttem, hogy miért kell rendbe jönnöm. Azokért, akik otthon vannak és várnak rám. Nem mehettem haza összetörve, egynek és egésznek kellett lennem, ahhoz, hogy megvívjam a harcokat, amik otthon várnak, és segíthessek azoknak, akiknek szüksége van rám (rettentő önző okból, szeretem, ha akik nekem fontosak, őszintén tudnak mosolyogni).  Nem hittem el másoknak, hogy a honvágy ennyire fájdalmas lehet. Tényleg olyan, mint egy szakítás. Nekem ehhez hozzájött még a kilátástalanság is. Hogy nem tudtam mi lesz ha hazamegyek, hogy mihez kezdek majd. Aztán persze erre is lettek ötletek, szépen lassan. Ha nem találok állást, vagy nem lesz, aki szeressen otthon, akkor visszajövök az országba, de akkor célirányosan Rómába megyek.  Ehhez lesz szükségem a sikeres próbatételre. Mert otthon most próbatételek sora vár. Vissza kell illeszkednem egy olyan helyre, ahova néha úgy (most) érzem, soha nem is tartoztam igazán. Furcsa lesz és nehéz. De pont ezért kell úgy hazamennem, ahogy tervezem és azt hiszem jó úton haladok. De persze ez majd kiderül.
Erősebb lettem, nőtt az önbizalmam, meg merek szólalni idegen nyelven, oda merek menni az emberekhez segítségért, MEREK KÉRNI segítséget, és elismerem ha szükségem van rá.
Ebben a 8 hónapban derült ki számomra, ki vagyok én, mit akarok az élettől, kik az igazi barátaim, kik azok, akikre tényleg bármikor számíthatok, akik akkor is mellettem állnak, ha rosszat teszek és akkor is ha nagyon magam alatt vagyok, akiknek sírhatok, akik várnak haza. Tényleg várnak. Nem tudom hogyan fogom nekik meghálálni, vagy meg lehet-e egyáltalán valahogy hálálni azt, hogy segítettek túlélni, amikor azt hittem, haza fogok menni, ha nem változik semmi.
S persze a családom. Nagyon sokat köszönhetek nekik is, főleg a húgomnak.
Életem legjobb döntése volt kijönni, mert most már tudom ki vagyok, tudom mit akarok az élettől, tudom, hogy merre tartok, nem állok egy helyben, mint tavaly ilyenkor, nem érzem, hogy öreg lennék, mint tavaly ilyenkor és azt gondolom, hogy nincsen lehetetlen. Keményebb, szókimondóbb, őszintébb lettem, mint valaha, pedig mindig is őszintének tartottam magamat. Kevésbé érzem magam manipulálhatónak, legalábbis nagyon igyekszem rá figyelni. Érdekes módon a bizalmam is kevesebb lett az emberek felé, most már sokkal hosszabb időre van szükségem, hogy valakiben meg tudjak bízni, nem úgy, mint régen, amikor boldog-boldogtalant beengedtem a kastély udvarába. Megtanultam hallgatni, és meghallgatni másokat, és két botlás után megőrizni a titkokat is. Most már biztos vagyok benne, hogy tanítani szeretnék, ha nem is iskolában, de tanítani. Megbecsülök minden apróságot, amit az élet ad (eddig is így tettem) és fontosabb lett számomra a természet, mint a város. Erre a Torinói hétvége után jöttem rá.  Megtanultam újra mosolyogni és nevetni, kimondani, amit érzek és kérdezni, akkor is ha félek a választól. Elfogadni a nemleges választ, a visszautasítást. Azt hiszem itt nőttem fel igazán, mert persze, eddig is felnőttként éltem, de a lelkem most nőtt fel a koromhoz. Mégsem érzem magam öregnek. A helyemre kerültem magammal kapcsolatban. Megtanultam kihúzni magam, és a nőt látni, nem a lány, a kislányt, aki eddig voltam. Megtanultam, hogy a titkok néha hasznosak, néha borzasztó nagy terhek, hogy nem kell mindig mindenben részt vennem, ott lennem, de ha valamit elkezdek, azt rendesen, becsülettel csináljam végig. Még tanulom magam eladni, hogy legyen állásom, és újra kell tanulnom az otthoni dolgokat is.
Megpróbálok hazavinni, és megőrizni valamit abból, amit itt tapasztaltam, a jóból, mert a végére azért elromlottak a dolgok egy kicsit. (Például ezt most wordben írom, mert lejárt a netem…)
Sokkal tudatosabban fogok élni ezután, de kicsit kevésbé aggódósan, szigorúan.
Ha hazamegyek szeretném megmutatni, megtanítani azt az erőt, amit itt szereztem másoknak. Tudom, hogy van, akinek szüksége van rá.
Rettentően remélem, hogy nem kell visszajönnöm az országba, csak nyaralni. Sokat tanultam az olaszokról, és arról, hogy mennyire nehéz elfogadni ha egy embercsoport máshogy él, mások a szokásai. Nekik meg én vagyok rettentő furcsa, tudom.

Jó volt a 8 hónap, szinte egy tanév, jó volt, szerettem, és nem bántam meg semmit, hacsak az elmulasztott játékokat nem Ninoval, meg azt, hogy nem kerültem közelebb a családhoz, de erről már írtam, miért nem.

Továbbra is azt mondom, ha valaki nyelvet akar tanulni, és nem kap Erasmus ösztöndíjat a vágyott országba, kijön a gyerekekkel, és nyitott a világra, akkor az au-pair meló egy nagyon jó lehetőség erre.

Rájöttem, hogy még nem állok készen a családalapításra sem, mert előtte még világot kell látnom. Még mindig szeretném a 100 literes hátival a hátamon bejárni azokat a városokat, ahol még nem voltam, s ha lesz hozzá útitársam meg is teszem.


S, most lenne egy kérésem hozzátok. Ti, akik olvastatok, kommenteljetek már légyszi alulra valamit, hogy tudjam, hányan voltatok és kicsodák.:) És köszönöm nektek is, az ismeretleneknek is és a barátoknak is, hogy végig velem voltatok.

Pusszantás, innen a jó öreg Magyarországról!:)