Szőke herceg, Krumplicska, Lucifer, Békapofa

Nem, nem az utolsó bejegyzés fog Ninoról szólni hanem ez. Az utolsó bejegyzés egészen másról fog majd szólni. Ha végig követtétek a blogomat, sok új dolgot nem fogok most leírni számotokra.

Mielőtt kijöttem, megmutatta nekem Ninot az anyukája skypeon. Rettentő aranyos kis kölyöknek találtam, és baromira féltem tőle, hogy mihez kezdek majd vele, hiszen alig beszélem a nyelvét. Amikor megérkeztem aludt. Az első közös sétánkon nem fogta meg a kezemet, sőt, elhúzódott tőlem. Reggelente, ha meglátott üvöltött, mint akit ölni visznek, azt hittem soha nem fog elfogadni.
Aztán egy este, amikor a karmelitáknál voltunk, hazafele elaludt a karomban. Na ekkor tudtam, hogy nyert ügyem van. Innentől a gyerek megbízik bennem.
Az első négy hónapban sokat foglalkoztunk egymással, játszottunk, beszélgettünk, énekelgettünk, tényleg sokat voltam vele.
Már nem sikított ha meglátott, hozzám bújt, bejött a szobámba, szívesen jött el velem bárhova. Örült, amikor hazaértem, és örült, amikor ő jött haza valahonnan.
Közben szobatiszta lett, sokkal szebben kezdett beszélni, átköltözött a nagyszobába aludni (korábban ugye a szüleivel aludt), jobban kinyílt neki a világ, és beköszöntött a hisztis dackorszak is.

Miután visszajöttem, újra meg kellett szoknunk egymást. Ezt nehezítette, hogy én nem voltam igazán jó passzban (végül is csak az egész eddigi életemet adtam fel, ameddig otthon voltam, és úgy jöttem vissza, hogy semmim sincsen abból, amiért addig dolgoztam), sokszor voltam vele türelmetlen, sokszor éreztem azt, hogy a terhemre van, közben beteg is lettem, tél is volt, ő is utálta, hogy folyton bent vagyunk a lakásban és én is. Valahogy nem volt jó. Persze valahol megtaláltuk a közös hangot újra, hiszen megint játszottunk, énekeltünk, hozzám jött be reggel, hogy csináljak neki tejecskét (vasárnap), és amikor bántották akkor is hozzám bújt oda. De valahogy érezhette, hogy nincsenek rendben a dolgok, mert távolságtartóbb volt ő is, én is. Meg is mondta nekem, a maga három éves gyerek nyelvén ezeket, és tudom, hogy igaza van. Amilyen jól indult az első négy hónap vele, annyira elromlott a végére. Mert most megint sikít, sőt már megpróbált ütni is (megint, pedig erről egyszer már leszokott!), és nem szeret velem jönni. Mondjuk ez csak az utóbbi 1-2 hétre igaz, gondolom tudja, hogy el fogok menni, én legalábbis már mondtam neki, szerintem a szülei is adagolják, már amennyire egy három évessel meg lehet értetni, hogy az a lány, aki 8 hónapig az élete része volt, mostantól nem lesz.

Nagyon sok szép pillanatot köszönhetek a kisfickónak, sok mindenre tanított meg, és sok mindent tanultam tőle, remélem ő is tanult valamit tőlem. Nem tudom mit, hiszen célirányosan nem tanítottam soha semmire. Ő döbbentett rá arra, hogy én még nem állnék készen a gyereknevelésre, nem volnék még képes 24/24-ben feladni magamat valaki másért. Még nem.

Helyes kis kölyök és remélem, hogy a következő aupair jobban bánik majd vele, mint én, vagy legalább ilyen jól. Tudom, hogy minden tőlem telhetőt megtettem érte, amit ebben a helyzetben meg lehetett tenni, tudom, hogy nagyon fog hiányozni a mosolya, a visítása, a "latte caldo" reggelente, a pici vékony hangján, az ígéret, hogy de lassan megy a motorral (a motorral, amit utálok és sose visszük magunkkal, amióta akkorát esett vele, mint az ólajtó), amikor énekel, s amikor hozzám bújik vigaszért. Még a hisztije is hiányozni fog, amikor földhözvágja magát (ez a legújabb), és üvölt.