Hazaút

Utolsó nap is elég sokáig egyedül voltam, aztán hazaért a család, és jött Tatiana is az orosz nő. Giorgo haláli volt, kérdezte, hogy nem volt-e kényelmetlen a matracom. Mondom hát most nem mindegy?:D Hát de mért nem szóltam. Ja.. Hát igazából elment.
Én ugye a nagyszobában aludtam, Nino közölte, hogy ma éjjel vele alszom. Mondtam, hogy persze. De mármint egy ágyban. Ja. Hát jó, felőlem gyere. És képzeljétek tényleg velem aludt. Előtte még mondta, hogy holnap ő is jön velem Magyarországra, és játszik a magyar gyerekekkel. Ezt persze elújságolta az összes, még ébren lévő családtagnak is. Mondtam neki, hogy te és anya? Hát anya is jön, meg apa is meg a lányok is. Ja mondom meg a nagyszülők, meg a kisautók meg teddy. Hihetetlen aranyos volt, ahogy ott szuszogott mellettem. Azért hajnali kettő körül átraktam a saját ágyába, mert nekem már alig volt hely, ahogy ő ott mocorgott. Aztán felébredt, mert szomjas volt, s amikor adtam neki inni, rám néz: Amúgy te ki vagy?:D (töksötét volt). De aludt tovább.
Reggel még aludtak a gyerekek, amikor eljöttem, úgyhogy csak a homlokukra kaptak puszit.
Írtam a család emlékkönyvébe is,szóval végül is pozitív kicsengése lett a dolognak.
A vonatút megint nagyon érdekesre sikerült, megint nem volt az a vagon, ami az enyém lett volna, így random helyre ültem le. Egy hapsi segített a cuccaimmal (összesen 37 kg volt a háti meg a bőrönd és a kisháti 7,5), úgyhogy én közöltem, hogy biztosss sehova innen.
A vonatról leszállva találkoztam Szandival, elvittük a csomagomat a csomagmegőrzőbe, utána sikeresen megtaláltuk Ildit is. Elindultunk a szakadó esőben a városba, mert hát nem mehet el az ember úgy Milánóból, hogy kicsit ne lássa. Ildi közben folyamatosan magyarázott a városról, amiről eszembe jutott életem egyik első olasz leckéje, ahol az olasz család fia (Giuseppe) felcsap cicaccricének (önkéntes idegenvezető) és állandóan Rómáról zagyvál valamit. Rettentő jó volt hallgatni, hogy mi mindent lehet tudni a városról, a Dómról a Scalaról (Mírrand ezúton is bocsi, én is csak levegőt tudtam onnan hozni neked). Aztán beültünk kávézni a nemtomhova (nem jegyeztem meg a nevét) ahol ittam fagyis kávét, ami naggyon finom volt és közben beszélgettünk, ami meg nagyon jó. Nézelődtünk, járkáltunk utána, elmentünk az erődhöz, ahol szökőkút van és bedobtam az összes 1-2 eurocentesemet, mert azokat beváltani sem lehet, aztán én metróval a centraleba, Ildi meg haza.
A centraleban keringtem egy ideig, mert nem találtam meg a csomagmegőrzőt, (béna vagyok, csak háromszor mentem el mellette), de aztán végól meglett. Megkaptam a cuccom, felszálltam egy buszra, ami Malpensába vitt, ahol is, zseniálisan ügyesen sikerült a rossz terminálnál leszállni, úgyhogy kérdezgetni kezdtem az embereket, hogy amúgy hogy lehet eljutni a wizzair pultig? Ja másik terminál. Aha és oda? Jaa busszal. Jó de melyikkel? Hát majd jön egy... Édes... közben majd megszakadtam a hátimtól meg a bőröndtől és csak arra vágytam, hogy leadhassam őket. Meg ahogy azt Pannika elképzeli... Kb.5-re értem a megfelelő helyre, és 8 körül nyílt meg a pult. Hogy én addig mitössze szenvedtem... Halál unalmas volt, annyira unalmas volt, hogy nagyon. Viszont, mivel fáradt voltam, nem volt energiám olvasni se, így csak énekelgettem ott magamban. Aztán rájöttem, hogy basszus le kéne mérni a táskákat, mert mi van, ha több, mint összesen 32 kg. És igen.. több volt. Először megettem mindent amit meg akartam (fél kg. banán), aztán kiszedtem a bőröndből a könyveket, át a kishátiba, így már "csak" 14 kg volt. Ó hurrá, még 5 kg-t kell valahogy eltüntetni. Úgyhogy elkezdtem öltözni. Szerintem a fél reptér azon szórakozott, ahogy a második pólót vettem magamra, a második pulcsit tekertem a derekam köré, de előtte még felvettem a második farmeromat is. Egyébként rettentő jó hangulat volt a reptéren, beszélgettem néhány emberrel, egy afrikai faszi nem akarta elhinni, hogy nem vagyok olasz... Mondtam neki, hogy hát pedig de... Aztán beültem a cuccaimmal a check pult elé, és rohadtul féltem, hogy mi van ha baj van a jegyemmel, mi van ha fizetnem kell. Közben láttam, ahogy más emberek is öltözködnek, meg pakolnak, próbálják megoldani a megodhatatlant, és nagyon röhögtem néha. Egy olasz fickó el is kezdte nekem mondani, hogy nem fogom tudni felvinni a hátimat, mondtam, hogy nincs az az isten! Persze nem volt semmi baj, közben az igen vidám társaság bohóckodott egy sort, hogy mi van már, mikor indulunk. Az ellenőrző kapunál, nagyon jót szórakoztak a biztonságiak, miután áthaladtam, közölték, hogy na most már levetkőzhetek.:D
Mindig találtam valakit, akivel beszélhettem egy kicsit, a gépen hazafele egy nyugdíjat német tanárral meg egy genovai technikussal ültem, előttünk meg egy pár hónapos babuci, aki a fel-és le szállásnál sírdogált.

Aztán anyu, Dodie, az öcsém és a Viktor nyakába ugrottam, hazaérve pedig a Szederébe..:)

Hát hazaértem.