Állok a zuhany alatt, nézem a tusfürdős flakonom. Már alig van benne. Már nem fogok újat venni, mert nem akarnám hazahozni. Ha elfogy van még szappanom meg mosakodó gélem is. Már nem veszek új fogkrémet (igazából nem fog elfogyni), a sodukut felváltotta a 1000 tesztkérdés olaszul (egész jó vagyok, ahhoz képest, amilyen voltam), a táskámban a szóbeli tételes könyv van, a többit már eltettem, az ebookon csak olaszul olvasok.
Már számolom, hogy mennyi kenyeret kell még venni, vagy mit vegyek két hét múlva hétfőre, mert valamit enni kéne napközben is, hiába reggelizem be jól itthon,azért még is csak egész nap menni fogok. De az is lehet, hogy majd ott veszek valamit enni, még nem tudom.
Már nézem, hogy melyik ruhát nem fogom már felvenni (van, amit már el is tettem), hogy melyiket kell még kimosni majd, hogy ha meleg lesz mit viszek, ha nem akkor mit. Hogy a jövőhéten már a zsákba meg a hátiba mennek a ruhák, amiket leveszek, már csomagolni fogok.
Búcsúzom a dolgoktól, tudom, hogy hova nem fogok már elmenni még egyszer, igazából a helyektől elköszöntem akkor, amikor Anyuék itt voltak. Megmutattam mindent, ami a számomra kedves itt, és egyúttal viszlátot is intettem.
Ma megkérdezte a nagymama, hogy sajnálom-e hogy hazamegyek. Mondtam, hogy igen sajnálom, de várnak otthon. Sokan. És jó lesz hazamenni. De hiányozni fognak a gyerekek. Később mondtam Valentinának, hogy majd küldök neki képeslapot, a születésnapjára (meg majd a többiekére is).
Már nagyon pakolnék, már nagyon mennék, de azért igyekszem kiélvezni az itt töltött maradék időt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése