Anna, fa la musica! (Anna, zenélj!)

Ma nehezen indulós nap volt. Fél 9 körül arra keltem, hogy Giorgo szól, hogy elmentek. Oké. Még feküdtem az ágyban egy kicsit. Nézegettem a plafont és azon gondolkodtam, hogy miééért esik már megint... Annyira unom. Kilenc után valamivel kászálódtam ki, éppen a reggeli teámat ittam, amikor az apró talpak felhangzottak a hátam mögött (iszonyat kóma voltam...) majd egy sikítás. Ojjé, a fiatalember felébredt. Dejjó. De miért visít már megint?:(
Csináltam neki tejecskét, megkerestük a cumiját, aztán kijött a konyhába. Szépen komótosan megreggeliztünk, ő ment játszani, én meg befejeztem a reggelit.
Aztán felöltöztettem, és mondta, hogy nézegessünk könyvet. Oké, én azt báármikor szívesen! Jó fél órán keresztül nézegettük a könyvet, ami egy kastélyról szólt, volt benne lovag, meg várbörtön meg mindenféle, ami egy kastélyba kell, s mivel Nino épp a miért korszakát éli, hát mindenre rákérdezett. Ez mi? Ez mit csinál? Miért van az asztal alatt? Az micsoda? Ezek most mit csinálnak? Miért van a börtönben? Miért volt rossz? Mit csinált? Én pedig mindenre válaszolgattam szépen. Hogy az egy tükör, az éppen eszik, az elbújt, az egy kard, azok épp harcolnak, azért van börtönben mert rossz volt, mert ellopta a süteményt.
Ja közben a gyerek fején egy sisak volt, mert közölte, hogyha azt felveszi mehetünk ki a játszótérre.
Közben Giorgo hazaért, csinált valami ebédet, Nino pedig, ameddig én takarítottam ooolyat épített kockákból, hogy muszáj voltam lefotózni. Íme:

Ezt teljesen totálisan egyedül csinálta.
Később kijött hozzám a konyhába a furulyámmal a kezében (hogy azt hogy vette el a helyéről azt nem tudom. Ugyanis egy papírzacskóban van az asztalon...), hogy zenéljek neki. Jaj hát örömmel pajtás! Neked bármikor! Meg énekeltetett is ma, úgyhogy musicális hangulata volt a gyereknek.

Összességében ez a nap egész jó lett, ahhoz képest, ahogy indult.