A mentalitás

Amikor először mentem el itthonról, teljesen meglepődtem, hogy az autók megállnak a zebránál, hogy nem száguldoznak idióta módjára, így ha esetleg mégis elütnének, akkor sem sérülök meg nagyon.
A boltosok a boltban segítőkészek, akkor is ha fáradtak, és beszélgetni is szeretnek. A gyerekek zsivalyára senki se reagál úgy, hogy "kussoljábazdmeg" meg a "ez nem játszótér menjetek máshova játszani" meg hasonlók. Ha kisgyerekkel szállok fel a buszra, átadják a helyüket. Amikor a fagyis tévedett, és tett egy ostyát a fagyimba még elnézést is kért és kicserélte (és nem, nem vágott hozzá pofákat).
Minden olyan nyugodtan, ráérősen csinálnak.Ennek persze megvannak a hátulütői is, de valahogy minden olyan nyugis, olyan ráérős.
Pedig itt sem fenékig tejfel az élet, de valamiért nem érzem azt, amit otthon sokszor, hogy az emberek nem is tudnak túlnézni a saját bajukon.
A bajok majd elmúlnak, most megoldjuk őket, utána jobb lesz. Valami ilyesmit érzek itt.

Ez hiányozni fog otthonról. Próbálom majd magamban megőrizni, mert szükségem lesz, hogy derűvel nézzek a világra akkor is, ha nem sikerülnek a dolgok.