Ma sztrájkolnak a buszok, így gyalog jöttünk haza Elisával. Az a vicces, hogy Isabelle, Valentináért 10 perccel hamarabb indult, mint én Elisáért és mégis én értem oda hamarabb az iskolához. Pedig nem is mentem gyorsan.
Hazafele Elisa végig a kezében lévő matricagyűjtő albumról mesélt nekem, hogy mire váltja majd be, meg milyen nehéz volt összeszedni a matricákat.
Furák ezek az utolsó dolgok. Kicsit olyan érzésem van, mint, amikor 8.-ból ballagtam. Amikor már alig volt valami az iskolából. Utolsó órák, elköszönések, és tudod, hogy az életed egy szakasza most tényleg lezárul és nincsen visszaút. Persze van, aki ezt csak az érettségi környékén éli meg (én szerencsés vagyok mert ballagtam kétszer is és az egyetemen is hasonló érzésem volt az államvizsga után). Amikor tudod, hogy nemsokára utoljára lépsz ki azon az ajtón, mint az iskola diákja.
Hát valahogy így érzek én most, hogy utoljára fogok kilépni jövőhét hétfőn az ajtón úgy, hogy én vagyok a család aupairje. Mint, amikor összepakoltam a suliban az asztalomat, elköszöntem a kollégáktól és kiléptem az ajtón.
Talán csak azok tudják megérteni milyen furcsa érzés ez, akik átéltek már hasonlót.
S most kimegyek és elhallgattatom valahogy a visító Ninot mert már fáj a fejem a visításától.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése