L'ultimo giornata (utolsó munkanap)

Reggel sikerült időben kikászálódnom az ágyból, zuhanyozni, és még pihizni, ameddig Nino visítva-üvöltve fel nem ébredt. Iszonyat szar érzés volt, hogy visít, ahogy meglát. Miután pisilt (oltári hiszti közepette), ivott, felöltözött (közben rajzfilmet néztünk) és játszottunk, elkezdett nyígni a testvérei után. Mondtam, hogy cica iskolában vannak, majd jönnek. De neki most kell. Akkor menjünk a nagyiékhoz apa kocsijával. Nem tudunk kicsim. Mindezeket persze sírva közölte ám. Egy élmény volt. Utána beálltunk az ablakba nézni az autókat, amikor is közölte, hogy Valentina, Elisa szép, Anya is szép. Mondom neki, hogy és én? Azt mondja erre: te nem vagy szép, mert kiabáltál velem. Oh tényleg. De már bocsánatot kértem (azért kiabáltam mert baromi éhes voltam és az istennek se akarta megérteni, hogy csak a bögrémért megyek ki, nem is kiabálás volt, inkább felemeltem a hangomat). Tényleg. Ha játszol velem szép leszel. Oh ezen ne múljon... Úgyhogy játszottunk, néztünk együtt mesét, aztán takarítottam kicsinykét, őfelsége meg segített. De azért elég hisztis délelőtt volt és nagyon fáradtnak és álmosnak éreztem magam utána. Annyira, hogy amint megjött Isabelle én elmentem aludni és két órát aludtam.
Rossz kedvűen keltem. Nem is igazán volt kedvem semmihez, aztán elindultunk Ninoval foccacciát venni, és gondoltam, akkor már megveszem magamnak a joghurtokat, mégis csak olcsóbb, mint a kenyér. így történt, hogy a boltba is bementünk és megvettem mindent, ami kell (legközelebb már csak Milánóban költök pénzt). Aztán még fagyiztunk is egy nagyot, pontosabban én fagyiztam, mert ő csak a fele fagyiját ette meg, így én kb.4 gombócnyi fagyit ehettem. Sétálgattunk, és hazafele mondtam Nino, hogy a hátizsákom akar lenni. Mivel nem tudtam pontosan, hogy mondják itt, hogy felveszlek a hátamra, ezért korábban mindig azt mondtam, hogy leszel-e a hátizsákom? S akkor felvettem a hátamra. Most az volt a bökkenő, hogy már volt a hátamon egy hátizsák, de kiitérdekel. Leültünk egy padnál, ő felmászott, és elindultunk. Elkezdtem dalolászni, mire mondta, hogy nem, most ő.. Aztán 5 perccel később aludt. Most is alszik.

S most leírom, amire két napja céloztam, hogy miért nem engedtem őket közelebb magamhoz.

Ha valaki látta a Mary Poppinst, a végén hangzik el egy párbeszéd, Poppins és a papagáj között, amiben Poppins elmondja, hogy már nincsen szüksége rá, elmegy, és hogy egy nevelőnőnek sosem szabad megszeretnie a gyerekeket, akikkel dolgozik.

Aki dolgozott már valaha hosszabb ideig gyerekekkel, az tudja, hogy ez baromi nehéz. Nem lehet  őket nem megszeretni, főleg, amikor még kicsikék, de valahol törekedni kell rá. Hiszen nem a mi gyerekeink, van nekik anyukájuk, apukájuk, mi csak átmenetiek vagyunk az életükben, akit jó esetben elfelejtenek egy év múlva. Biztos vagyok benne, hogy az óvalkos gyerekek (oké nekik nem voltak szüleik, ha jól tudom végül mind állami gondozásba került) közül egy sem emlékszik ránk, pedig nagyon szerettük őket. Igaz, nekik nem volt más.
De az au-pair munkánál a gyerekeknek sem jó, ha nagyon kötődni kezdenek hozzánk, hiszen mi elmegyünk, és ez fájdalom mind a két félnek. Ha még emlékeztek, amikor megjöttem, Nino nem fogadott el, és nagyon sokat sírt az előző au-pair miatt. Biztosan utánam is fog egy ideig, de remélem nem hagyok benne túlságosan mély nyomot. Hiszen én csak egy vagyok a sok közül, akikkel még találkozni fog az életében, és ahogy egyre nő majd megjegyez másokat.:)

Szóval ez az egyik oka annak, hogy nem engedtem közel magamhoz a családot, a gyerekeket. Nem bánom, mert nekem könnyebb lesz így, ez valahol önzőség de így van. A másik oka pedig az, hogy tudtam, hogy ez biztosan csak átmeneti állapot, hogy nem fogok tovább maradni, akkor sem ha jó lesz, hogy nem fogok Genovába költözni végleg, mert nem akarok.

Ettől még persze hiányozni fognak, és a következő négy nap posztjai erről fognak szólni, hiszen a munkaidőm lejár fél óra múlva, s négy napig semmi dolgom sincsen. Azt se tudom mit csinálok (elmegyek Nervibe, ha ilyen szép idő lesz, mint ma, elköltöm a buszjegyeimet).