Nino beteg. Tegnap este sitterkedtem és megébredt, kivittem pisilni, aludt tovább, majd megint megébredt, de akkor már itthon voltak a szülei.
Reggel, mentem kifele, és Giorgo mondta, hogy Nino lázas és köhög. Mondom ojjé, csóri gyerek.
Déltől délután kettőig aludt is szerencsétlenkém. Ültem az ágya mellett, simogattam a lázas kis buksiját (nem mértem neki lázat, és nem tudtam mivel lehetne csillapítani), és azon gondolkodtam közben, hogy vajon a következő aupair mennyire fogja őt szeretni? Hogy vajon fog-e neki énekelni, mint most én, fogja-e simogatni a hátát, amikor altatja, fog-e vele játszani? Vagy nem fogja szeretni?
Aztán azon is gondolkodtam, hogy nagyon nem állok én még készen a saját gyerekre, hiszen ezért a kis hülyéért is mennyire aggódom most és mennyire gyűlölöm, hogy nem tudok rajta segíteni, hogy tudom, hogy fáj neki, hogy tudom, hogy ez iszonyatosan rossz érzés, főleg 2,5 évesen, és én nem tudok segíteni. Mit érzenék a sajátomnál? Hogy bírnám én ezt ki? (igen önző vagyok)
Rémesborzalmas érzés ez. Kicsit el is szomorodtam az egésztől, főleg attól az aupaires résztől.
Szegény kis babóca.:(
Pedig a szavaid és a beszámolóid alapján inkább úgy tűnik, nagyon is érett vagy már rá... :)
VálaszTörlésEz pont ilyen.