Ritorno a Genova!

Mivel spórolni ahajtottam, ezért busszal jöttem vissza Genovába. Hát nem mondom, hogy kényelmes volt.
Az otthon töltött három hétről nem írok. Leírhatatlan ugyanis. Egyszerre volt csodálatos és borzalmas, feltöltődés és lemerülés. Jó volt otthon, de a vége felé egyre biztosabban éreztem, hogy vissza kell még jönnöm egy kicsit.

Szóval az útról: Éjjel 11-kor indult a buszom. Thereon kikísért, amiért nagyon hálás vagyok neki. A busz persze tömve volt, én a hátsó sorban kaptam helyet, de úgy, hogy a lábamat nem tudtam rendesen kinyújtani. Folyamatosan ingáztam ébrenlét és alvás között, mert rendesen ugye nem lehet aludni, de az ember mégiscsak fáradt. Ráadásul olvasni se tudtam, mert a kindle ugye nem világít magától, a telefont pedig nem akartam lemeríteni (így is sikerült... de erről később), úgyhogy a piros telefonomban ment az a 42 szám egész  éjjel, ami rajta van. Hajnali egy körül megálltunk, de nem mertem leszállni, főleg, hogy még félig aludtam. Később ezt nagyon megbántam, ugyanis fél három körül annyira kellett már pisilni, hogy azt hittem szét fogok durranni. Ráadásul fel is fáztam otthon, úgyhogy külön öröm volt. Már-már imádkoztam, hogy álljunk már meg, mert én itt fogok elhalálozni, amikor is, fél hat körül megálltunk egy benzinkútnál. Én úgy indultam meg lefele a buszból, mint akit kilőttek. A wcnél persze sor állt, de úgy voltam vele, hogy nemérdekel nekem pisilni KELL. Utána sokkal könnyebb volt aludni kb. fél nyolcig. Egyébként, amikor átléptük a magyar határt épp aludtam azt hiszem. Szóval kómatikus állapotban, a kispárnámat ölelgetve aludtam, amennyit csak tudtam. Elvileg délben értünk volna Veronába, és meglepve vettem észre, hogy tízkor már ott voltunk. Aztán bezötyögtünk egy ismerősnek tűnő városba, ránéztem az órámra, dél múlt. Hmm... De igen, tényleg Milánóban voltunk.  Leszálltam a buszról, gyorsan megkerestem a metrót, vettem metrójegyet meg mobilfeltöltő kártyát... Soha a büdös életbe nem sikerül rendesen feltöltenem a mobilomat itt kint.. Most sem sikerült, nem tudom miért. Külön ideges lettem miatta, mert megígértem Isabellenek hogy ha a vonaton vagyok írok neki és Thereonnak is. Előbbinek meg tudtam oldani, mert elkértem egy idegen telefonját, utóbbinak nem ment el az sms és közben azon izgultam, hogy le ne merüljön a telefonom.
A vonatot ügyesen megtaláltam, és 11 euróért vettem is rá jegyet. Az úton pedig bóbiskoltam, néha olvastam, néha bóbiskoltam. Genovába érve nagyon furcsa érzésem lett. Kicsit olyan volt, mintha hazajönnék. Most legalábbis ilyen volt. Ismerős utcák, és meg tudok szólalni. Egyáltalán nem okozott problémát visszaváltani sőt. Azt vettem észre, hogy ahogy átléptük a határt elkezdtem olaszul gondolkodni, olaszul mondatokat alkotni, sőt olaszul beszélni. Pedig féltem, hogy sokat felejtek a három hét alatt, de ezek szerint annyit mégsem.
Az utcánkban összefutottam Isabellel, Valentinával és Ninoval, akik nagyon örültek nekem. Kaptam kulcsot és volt időm pakolászni, ennivalót csinálni. Merthogy a buszúton összesen két kicsi zacskó chipset és négy csokit ettem, és most már igencsak rettentően nagyon éhessé váltam.

Most álmos vagyok és fáradt.