Trenta minuti (30 perc)

Az indulás előtti estén már rém ideges voltam. Minden indulás előtt ideges szoktam lenni, de most extrán az  voltam. Nem jutottam haza álmomban, mindenféle bajok történtek, szóval rettenetes volt. Aztán másnap igyekeztem minél jobban kitölteni az időt, amit még ott vagyok, és negyed egykor elindultam HAZA. A vasútállomáson rögtön nehézségbe ütköztem. Történt ugyanis, hogy a vonat a 18-as vágányra volt kiírva. Majd kiírta, hogy 10 percet késik. Ojjé, nem baj. Aztán egyszer csak bejött egy vonat a másik vágányra, és hopp kiírták, hogy az megy Milánóba. Na mint az őrültek próbálta mindenki megtudni, hogy most akkor mi is van. A csúcs akkor következett, amikor rájöttem, hogy nincsen 9-es vagon csak 8-as. Na akkor kaptam el egy kalauzt, hogy most mi a tökömet csináljak? Mire ők mondták, hogy üljek csak le, ez a vonat megy Milánóba. De még ezek után is álltunk vagy fél órát. Én már síkideg voltam. Persze emiatt lekéstem a csatlakozást Verdelloba, úgyhogy az első utam az információhoz vezetett, hogy most mit is kell csinálni. Az ott lévő bácsi nagyon kedvesen elmondta, hogy nyugi mehetek a következővel. Egyébként legalább mindenhol volt hó és szép volt és ez kicsit kárpótolt. Verdelloban aludtam, egy magyar-olasz családnál, és rettentő jó élmény volt. Reggel Fabio kivitt a reptérre, és kifele végig olasz-magyar nyelven beszélgettünk mindenféléről. Meglepő élmény volt, hogy tudok olaszul beszélgetni.
A reptéren viszont iszonyat rosszul lettem. Remegtem, hányingerem volt, rosszul voltam attól, hogy még van másfél óránk az indulásig és alig ettem és szomjas vagyok és haza akarok már érni, és nem tudok kivel beszélni és lefoglalni magamat. Rettentő érzés volt. Fél órás késéssel felszállt a repcsi. Akkor már azért voltam ideges, mert tudtam, hogy várnak rám a reptéren és biztosan aggódnak már, hogy mi van.

Viszont miután leszálltunk az első mondatom az volt, hogy ISTENEM IGAZI TÉL SZAG VAN! Szerintem az emberek komplett idiótának néztek.
A húgom, meglepiből, elhozta a kutyámat.:) Megpróbálom betenni ide a videot (az ő gépéről nyomom most).
Aztán Mirrand barátnőmék elhoztak kocsival, és elbújtam egy sarokba, a Bogi meg felhívta anyut, hogy jöjjön mert nehéz a csomagja, amit vett és segítsen. És akkor anyu a nyakamba repült és zokogott, hogy hazaértem és ez jó volt. Mint a filmekben.

Azóta folyamatosan menetfelszereléssel a táskámban járkálok (alvóscucc, váltóruha ilyesmik) mert sosem vagyok benne biztos, hogy hol töltöm az éjszakát, igyekszem minden barátommal találkozni, akivel szeretnék és aki fontos nekem és gyűjtöm az energiákat a következő négy hónapra, és beszélgetek és öleléseket gyűjtök és élményeket és most nekem ez így nagyon jó.

Legközelebb akkor fogok ide írni, amikor visszatértem Genovába.

Addig is mindenkinek Kellemes Ünnepeket!


Video: https://www.facebook.com/photo.php?v=4007419349957