Mivel a másik blogot most nem tudom vezetni,viszont scriptomániában szenvedek, ezért megint ide írok egy olyan bejegyzést, amit amúgy oda írnék.
Amióta kint vagyok, jöttem rá arra, hogy mennyire fontosak nekem a barátaim. Eddig is tudtam, de az utóbbi időben valahogy felértékelődött az, hogy mennyi időt tudok velük tölteni, hogy számíthatok rájuk és ők számíthatnak rám.
Tudom, hogyha hazamegyek lesz pár olyan barátom, akikkel nagyokat fogok beszélgetni. Tudom, hogy vannak otthon olyanok, akiknek szüksége van rám, és nekem is szükségem van rájuk. Mert én valahogy úgy képzelem, hogy a barátok tényleg akármikor számíthatnak egymásra. Ha most otthon lennék, akkor tudom, hogyha felhívna valamelyik, hogy beszélgessünk, venném a kabátomat és mennék át hozzá, ahogy Mogyihoz is mentem volna annak idején, amikor zokogva hívott, hogy kirabolták őket karácsonykor. Meg, amikor a telefont is felvettem hajnali háromkor Pingwinnek, hogy kisírhassa nekem a bánatát (közben baromira figyelve rá, hogy a családom ne ébredjen fel). Akkor is mennék, ha az éjszaka közepén hívnának.
Többek között emiatt van nekem mindig bekapcsolva a telefonom (csak akkor nem,ha nem akarom, hogy elérjenek, mert mondjuk éppen egy beszélgetés közben vagyok, vagy mint a PEPSZI szigorlat után, aludni akartam), sokszor éjszaka is. Mert hívott már fel hajnali kettőkor a húgom egyik barátja, hogy a húgomnak szüksége van rám, és menjek érte, és én gondolkodás nélkül mentem.
Mindig megyek.
Mert nekem fontosak a barátaim, és rosszul érzem magam akkor, ha tudom, hogy csak egynek is valami baja van, és most többnek is van valami baja, és én nem tudok átmenni egy bögre teával, hogy gyere, üljünk le és meséld el, én meghallgatlak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése